Koncertre járni jó.

 Koncertre járni jó.    

 

Bartók. 

MÜPA

BFZ

Duda Éva Társulat

Láng Dorottya

Cser Krisztián

 

 

Különösen BFZ koncertre. Mindig óriási élmény. 

Néha duzzogok, mert Fischer Iván nemcsak gyönyörködtet, hanem tanít is: gyakran olyan műveket játszik a zenekar, amelyeket nem „fütyüli az utca népe”. Aztán belátom, igaza van: a zeneirodalom végtelen, jó, ha néha ismeretlen tájakra merészkedünk.

Ezúttal nem így volt. 

Gyerekkorom meghatározó élménye volt a három színpadi Bartók-mű. Azokban az években az Operaház állandóan a repertoárján tartotta, s egy estén mutatta be őket.

 

(A harmadik színpadi mű, A fából faragott királyfi, táncjáték, nem szerepelt most műsoron.)

 

A csodálatos mandarin. Pantomim. Bartók 1917-ben ismeri meg a történetet, néhány év múlva készül el a mű, a bemutató 1924-ben botrányt okozott – be is tiltották. Bartók számára a történet a nagyvárosi lét sivár, lélekölő voltát jelentette és a szabadulást csak a (testi) szerelem beteljesülése hozhatja el. (Bár kissé furcsa a párhuzam, de száz évvel később Michel Houellebecq regényeiben erről (is) ír...) Bartók így fogalmazott a műről: „Egy apacstanyán három apacs kényszerít egy fiatal lányt, hogy csábítson fel fiatal férfiakat, akiket aztán ők kirabolnak [...]” A harmadik kliens a gazdag kínai mandarin, akit semmilyen módon nem tudnak megölni, de akinek olyan erős a vágya, hogy a lány sem tud ellenállni. Az előadásban a Duda Éva Társulatot láthattuk. A zenekar mögött egy nagyon kicsi téren táncolták el a történetet. A Mandarin megjelenése, mint egy fekete, selyem viharfelhő egészen elképesztő volt. Tulajdonképpen a csúcspont.

 

A kékszakállú herceg vára. Opera. A szövegét Balázs Béla írta, Bartók 1911-ben komponálta meg a zenét. A bemutatóra csak 1918-ban került sor. A siker 1938-ban érkezik meg. Talán, ennyi idő kellett, hogy a befogadó közönség is megérkezzen a 20. századba, abba a 20. századba, amelyet, Nietzsche, Freud, a szimbolizmus hatott át. 

 

„Hol a színpad? Kint-e vagy bent?” – kérdezi a regös.   („ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret” -  József Attila)

 

Az opera címében a Kékszakállú szerepel, és általában őt tekintik a főszereplőnek. Övé a középkori balladairodalomból ismert, a feleséggyilkos borzongató története, amely nyomán írta újra Balázs Béla a korszakban nagy hatást gyakorló népballadai hagyományok segítségével. Bartók számára a mélylélektani, filozófiai aspektus volt a meghatározó. A vár szimbólum, a Kékszakállú lelke. A látszat ellenére a történet alapvetően Juditról szól. Arról az útról, melyet a Kékszakállú lelkéért bejár. De vajon birtokolhatjuk-e a másik lelkét? Ha igen, mennyire? Kicsit? Nagyon? Teljesen? 

Judit óriási lendülettel érkezik: „Elhagytam az apám, anyám / Elhagytam szép testvérbátyám, / Elhagytam a vőlegényem, / Hogy váradba eljöhessek.” Judit mindent feladott a Kékszakállúért. Cserébe kizárólagosságot akar. Mindent tudni akar. „Miért vannak az ajtók csukva?” „Hogy ne lásson bele senki.” És sorra nyílnak az ajtók, a hét ajtó mögött a kínzókamra, a fegyveresház, a kincseskamra, a virágoskert, a birodalom, a könnyek tava és a régi asszonyok terme. A csúcspont az ötödik ajtó, a birodalom. De hiába kérleli Juditot a Kékszakállú, ő nem hajlandó megállni, az utolsó két ajtó kulcsát is követeli. S ezek a termek a Kékszakállú múltjának szimbólumai. A múltjáé, amely meghatározza, hogy ki ő. 

És ahogy Fischer Iván mondta, 

vannak olyan férfiak, akik lelkükben megőrzik az összes asszonyt, hiszen általuk (is) lettek azzá, akik. 

Judit a végén mégis minden elveszít. Ő lett a negyedik asszony a sorban. A vár ismét sötétbe borul.  

„Hol a színpad? Kint-e vagy bent?”

 

Dráma és muzsika. Katarzis.

Színházba járni jó.

Színházba járni jó.  

100 éve született Darvas Iván. 

Előtte tiszteleg szeretettel és empátiával Gálffi László: egyes szám első személyben idézi fel előttünk az egykori játszótárs, a színészóriás életét, alakját. Humorral, iróniával, történetekkel és továbbgondolandókkal. (Darvas Iván: Lábjegyzetek című önéletrajzi munkája nyomán.) 

„Darvas, szedje a cuccát.”  

Pedig csak 3 évet ült Darvas Iván 56 után. 

Szerkesztő, strukturáló elvként viszi a szöveget ez a mondat. Gondolatritmusként teremt kohéziót. Nem is kronologikus és mégis hat, összefűz Miért ez a meghatározó, sokszor elhangzó mondata az estnek? Előtte rendre - történetek. Történetek a letartóztatásól, a kihallgatásról, a cellákról, cellatársakról és a megpróbáltatásokról. Száraz, objektív leírások. Hosszan: a börtönőr és a rab „viadala”. A kétség, hogy kibírja-e? Megtörik-e? Önmaga maradhat-e? És a cigány cellatárssal való beszélgetések, megismerések. Miért ez a mondat keretezi, tartja össze a Darvas Iván életét vázoló művészi estet? Talán: mert a szabadság fizikai korlátozása megteremti a lehetőséget a valódi, a belső szabadság meglelésére, megteremtésére. Ha „átmegyünk a másik oldalra”, ha kísérletet teszünk arra, hogy megismerjük a másikat, akkor minden más optikát kap. S a szöveg – az előbbi hosszan hangsúlyozott elemei lásd.: börtönőr és cigány cellatárs, ellenére – gyorsan megmutatja az emberi gyarlóságot: , mindez elszáll, elrejtőzik, elfelejtődik, ha visszakapjuk a szabadságot. És ez nagyon szerethető. Hogy a magasztos dolgok, a pátosz, az emelkedettség gyorsan átadja a helyét a valós érzéseknek, az életnek, nehézségeknek és örömöknek egyaránt.  

És közben képek, villanások Darvas Iván életéből: iskolák, család, családok, munka ilyen is, meg olyan is. Karrier. Rendszerváltás, a politikus lét, a képviselőség: „féltem, nehogy ne vegyük észre, hogy a helytartók itt maradtak”. 

Emlékek, emlékezés Darvas Ivánra. 

Humorral, mosollyal, szeretettel.

Jó volt. Jó volt emlékezni Darvas Ivánra és jó volt hallgatni, látni Gálffi Lászlót.

Kiállításra járni jó.

 Kiállításra járni jó.  

Az élet művészete 

Szecessziós plakátművészet és tárgykultúra Magyarországon (1895-1914)

Magyar Nemzeti Galéria

 

A hosszú alcím mögött a „boldog békeidők” kora rejtőzik. A kiegyezést követően Magyarországon óriási változások kezdődtek: (némelyik már a reformkorban indulva, a szabadságharc leverését követően kényszerűen megtorpanva) a polgári Magyarország kiépülése. Ennek minden gazdasági és társadalmi következményével. S ez a változás a kultúra, a művészetek megújulását is eredményezte. Magyarországon a szecesszió vált meghatározó korstílussá a századfordulón, amely miközben beágyazódott a nemzetközi trendbe, a nemzeti jellegzetességek bemutatására is törekedett. A kapitalizálódó gazdaság, a piaci viszonyok kiépülése magával hozta a technikai előfeltételt, a gyáripar fejlődését, ezen belül pl. a papírgyártás változásait is. 

A gyáripari tömegtermelés kialakulásával párhuzamosan igény jelentkezett a fogyasztó elérésére, a reklámra is. Ennek megnyilvánulási formája lett a plakát. Az utca művészete. 

A magyarországi alkotók munkáira természetesen hatott az Európában ekkor már virágzó plakátművészet, mely Angliából indult (Arts &Crafts mozgalom), majd Franciaországban teljesedett ki, Jules Chéret, majd Toulouse-Lautrec és Mucha utcai képeivel. Figyelemre méltó, hogy Japán „kapunyitását” követően a „japonizmus” is inspiratív eleme lett az Európa szerte (különböző neveken: Jugendstil, art nouveau...) megszülető szecessziónak. A magyar művészek rendre Münchenben tanultak, így az elsődleges hatás ott érte őket, de valamennyi irányzat fellelhető plakátgrafikáikban. Ez a komplexitás egyben választ ad a korszak vitájára: .az "idegen", modern hatásokat a népművészeti formakincset beépítve jött létre a sajátosan magyar szecesszió. 

A századfordulós plakátok a fogyasztói társadalom megjelenését mutatják. De ezzel párhuzamosan a művészi nevelés lehetőségét hordozták az „utcai kiállítótereken”. A plakátok alkotói számára pályázatokat írtak ki, az elkészült műveket szakértő zsűri értékelte. 

A nagyvárosok kialakulásával egyszerre jött létre a tér és a közönség. 

A megjelenített termékek 

és aktivitási lehetőségek valóban egyre több ember számára elérhetővé váltak: 

a kerékpározás, 

a tisztálkodás, 

a mozi,

a szórakozás 

és a kulturális életbe való bekapcsolódás is. 

 

Az eltelt 150 év bizonyítja, hogy a plakátkultúra helyet kapott a mindennapokban. Erre reflektált a Musée d’Orsay májusi kiállítása  is - L’art est dans la rue (A művészet az utcán) – amely a 19. század második felétől mutatta be hogyan alakította át Párizs arcát és a „Belle époque” emberének életét a megjelenő új művészeti ág: a plakát.

Egy-egy korszak plakátjait vizsgálva megjelenik előttünk annak társadalmi, gazdasági, politikai, szellemi és művészeti élete,  és a benne élő ember hétköznapjai is. Ahogyan Balzac monda: az utcai kóborlás vizuális gasztronómiai élmény. 

Érdekes és inspiráló.

Színházba járni jó.

Színházba járni jó.   

 

Legközelebbi ember

Hajdu Szabolcs

Radnóti Színház

 

Ki a legközelebbi ember? Ki áll hozzám a legközelebb? Kit hívok fel, ha bánt valami? Kit hívok fel, ha örülök? És kinek vagyok én a legközelebbi ember? Kölcsönös ez? Állandó? Változik? Kell-e, hogy valakit régóta ismerjek és ő is engem, ahhoz, hogy ő legyen a legközelebbi ember? Racionális ez? Vagy ösztönös? Pótolható a legközelebbi ember? És én pótolható vagyok-e?

 

Hajdu Szabolcs kortárs szerző (Balázs Béla-díjas film- és színházi rendező, színész) ezeket a bonyolult kérdéseket helyezi hétköznapi szituációba: lomtalanítás haláleset után. („Válogass nyugodtan, úgysem kell senkinek.” Ezt megtartom, ez emlék.”) Két testvér (Porogi Ádám, Baki Dániel) és a hozzájuk tartozó nők (Sodró Eliza, Berényi Nóra Blanka). A kényszerű összezártság feszültséget gerjeszt, elhallgatott, titkolt dolgok óvakodnak elő. Majd megérkezik egy ismeretlen (Hajdu Szabolcs) és minden különössé, furcsává, kicsit mágikussá válik. 

Vajon, lehet-e ő, az ismeretlen, a legközelebbi ember? 

Min múlik ez? Az embereken? A helyzeten? Egy hangulaton? Vagy ...?

Erre keresi a választ a darab.

 

Nagyszerű előadás. Pazar alakítások. 

Színházba járni jó.

Színházba járni jó.  

 

Szerelem

Michael Haneke

Örkény István Színház

Rendező: Ördög Tamás

 

 

A címlapról: „Szerelem (főnév) A nemi vonzalmon, a fajfenntartás ösztönén alapuló érzelem, amely főleg a szeretett személy iránti vágyakozásban, a hozzá való ragaszkodásban, az ő eszményítésében és az érte való önfeláldozásban vagy odaadásban nyilvánul meg. (A magyar nyelv értelmező szótára)”

 

A történet két idős ember – Pogány Judit, Gálffi László - egy életen át tartó szerelmének utolsó éveit mutatja be. Azokat az éveket, amikor az emlékek, az egy életen át tartó összetartozás a legerősebb kapocs. 

A kínzó kérdés: ez a kései szerelem elviseli-e, ha a másik, az egy életen át szeretett lény már nem azonos önmagával. És ez az „egyik” képes-e kibírni, képes-e végig nézni és elfogadni azt a folyamatot, amikor az évtizedeken át vele létező szellemi társa, az egy életen át szeretett társa elveszíti önmagát, személyiségét, amikor már csak vegetatív lénnyé válik. Képes-e elviselni ezt a fájdalmat? Van-e joga – a szerelem nevében – megóvni a szeretett társat ettől a folyamattól? 

Megrázó kérdések. 

Katartikus előadás.

Színházba járni jó.

Színházba járni jó.  

 

Henrik Ibsen: Solness

Örkény Színház

 

 

Ibsen klasszikus. Műveiben az élethazugságok, az önbecsapás, a múlt, amely egyszer csak szétrombolja a jelen kellemes, langyos voltát olyan elemek, amelyek nem engedik el a befogadót. Ebben a kései darabban a generációk közötti feszültség is határozott. És ez is toposz: a fiatalok minden korban azt kérdezik az előttük járóktól, hogy mikor adják végre át a helyet. Az élethazugságok is, a generációs problémák is figyelmünk fókuszába helyezik valamennyi Ibsen-művet.

Solness mester (Mácsai Pál) befutott építész, aki fenti kérdésre nemmel felel: még nem. Semmiképp sem. Minden eszközzel, általában morálisan megkérdőjelezhető módon megakadályozza az utána jövő generáció sikerét. A múltban elkövetett, s azóta alaposan átkereteződött „csók” és az azóta felnőtt 12 éves lány azonban nem engedi. Solnessnek szembe kell néznie tettével, és a jelenben bizonyítania kell. Nem menekülhet. A zuhanás végzetszerűen kötelező.

 

(Az előadás második részében Mácsai Pál életének egy-egy mozzanata jelenik meg, kínálkozik a sok párhuzam. Hogy miért? Nem tudjuk. Talán a dramaturg, Gáspár Ildikó utolsó főhajtása az igazgatói székből távozó előtt. Talán.)

Kiállításra járni jó.

Kiállításra járni jó. 

Magyar Nemzeti Galéria 

 

A GALIMBERTIK. 

A többes szám Dénes Valériát Galimberti Sándor második feleségét jelenti. 

De rendben van ez így: két tökéletesen összeforrott ember. Olyannyira, hogy festményeiket néha a hozzáértők is összekeverték: Galimberti Sándornak tulajdonítottak olyan műveket, amelyeket Dénes Valéria festett. 

Művészetük a nagybányai festőiskolában, a párizsi hatások által és Matisse műhelyében csiszolódott, nyerte el sajátos stílusát. Így a plein airtől a fauvizmuson és a kubizmuson át a naturalizmusig haladt. Megjelentek a Salon d’Automne és a Salon des Indépendants kiállításain is. 

A sikereket az első világháború kitörése szakította meg – örökre. 

1915-ben Dénes Valéria tüdőgyulladást kapott és meghalt. 

Temetése napján Galimberti Sándor főbe lőtte magát. „A koporsójába temessetek, hagyjátok a gyűrűt az ujjamon.” 

Az életmű kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg. (A csatolt festmények között van egy kakukktojás – ugyanaz a téma, egy barát ecsetje nyomán...)