Színházba járni jó. Parallax

 Színházba járni jó.

Parallax

A Proton Színház előadása  a
Katona József Színházban

Rendezte: Mundruczó Kornél

Írta: Wéber Kata és a társulat

Miért is járunk színházba? Arisztotelész nyomán a színház: mimézis (utánzás), s ebben mindenki örömét leli, mert az utánzást nézve tanulunk. Ennek az utánzásnak tárgya a cselekvő ember, aki vagy kiválóbb nálunk, vagy hitványabb, vagy hozzánk hasonló.

Hogyan választunk? A rendező (Mundruczó Kornél) kelti fel érdeklődésünket? Egy különös cím (Parallax - látszólagos helyzetváltozás a szemlélő helyváltoztatása következtében.)? A színház (Katona)? A színészek (Monori Lili, Fekete Ernő, Major Erik, Kiss-Végh Emőke, többek között…)? Az elnyert nemzetközi díj (Nestroy, legjobb rendező, Ausztria)? Vagy mind együtt? 

A darab a látásmódok és a látószögek változását és különbözőségét mutatja be egyetlen központi kérdéssel: kik vagyunk, mi határozza meg az identitásunkat - mi magunk, vagy örököljük, hurcoljuk letehetetlenül. Az identitásunk erőforrás vagy teher? És mi van, ha nincs is, mert egyszerűen nem lehet?

A három főszereplő (nagymama, anya, fiú/unoka) egymásból eredő és egymásban folytatódó történetét láthatjuk. 

Az első (Éva) olyan rettenetesen erős, hogy lélegezni is alig tudunk. A színpad két része két óriási kivetítő, a köztes (nem látható) részen játszódó jeleneteket kézi kamera közvetíti nekünk. Az óriásra, nagyon közelire vetített arcokat, a tekinteteket, a kezeket. Monori Lili (Éva) , a holokauszt-túlélő nagymama (Auschwitzban született, vajon hogy lehetett leélni azt az életet, amely így kezdődött…) töredezett emlékei, rebbenő tekintete, ahogy kutat a múltban, életének egy-egy darabkája, melyet felidéz, vagy épp nem akarja felidézni, miközben lánya azt a papírt kéri (sőt követeli), amellyel igazolhatja zsidó születését, hogy elnyerjen egy ösztöndíjat Berlinben és elmenekülhessen innen, Budapestről, ebből a lakásból, az anyjától, annak életétől. Kettejük identitás nézőpontja nagyon különböző: “Élő akarok lenni, nem túlélő.” - mondja Léna. És először megdermedve, majd feloldódva, szinte fuldoklik a mennyezetből lezúduló víz megtisztító hatása alatt. (Persze, a gyönyörű metafora csak egy kicsit hiteti el velünk, hogy leteheti örökölt sorsát.)

A második részben Léna fia, Éva unokája Jónás a nagymama temetésére érkezik Budapestre Berlinből. Ez a középső rész - mely nagyon nyers, brutális és vulgáris - folytatja a “kik vagyunk”, “miért vagyunk azok, akik” és “biztosan meghatározható-e identitásunk”, illetve “csak egyfélék vagyunk-e” kérdésekkel való kínzó szembenézést. A cselekmény mozgalmassá válik: egy melegorgia bontakozik ki előttünk. Az öt férfi látszólagos hasonlósága nagyon is eltérő identitást hordoz. És a különbségek nyomán válnak súlyossá az elhangzó kérdések: ki mondja meg, ki vagyok? És meg kell-e mutatnom, ki vagyok? Élhetek-e rejtőzködve, mások érdekében elfedve valódi énemet? Jónás, a próféta, aki nem akart azzá válni, majd mégis elfogadta sorsát, vajon milyen identitással bírt? És ez a 21. századi Jónás? Mit kapott örökségül és mit adott neki a jelen? 

A harmadik rész, Léna. Ő is a temetésre érkezik és miközben megpróbálja felrázni az orgiától és a szerektől kimerült fiát,

 

szembe kell néznie a döntései következményeivel: ő, nem dönthetett kislányként, milyen életet és főként, milyen identitást szeretne, ezért aztán döntött: a fiának másmilyet akar. De vajon, ennek a fiúnak jó-e ez? Önazonossá válhat-e valaki a helyette megalkotott identitással? 

Nem kapunk erre választ. 

Nekünk kell gondolkodnunk ezeken a nagyon nehéz kérdéseken.

A záró jelenet elképesztően szép és nyugtalanító: az én értelmezésemben egyfajta haláltánc, mindenki egy kicsit gépies, ugyanakkor karakteresen furcsa. Egyedül Éva az, aki olyan, mint volt. 

Katartikus előadás volt. Torokszorító. 

A nemzetközi sajtó:

https://protontheatre.hu/hu/eloadas/parallax

Székfoglaló.

 Színházba járni jó.                        

De még mennyire jó!

Székfoglaló

Cserhalmi György estje. 

Örkény István Színház

Novák Eszter rendezése

Nagyon örültem július 5-én: sikerült jegyet vennem szeptember 14-ére, Cserhalmi György estjére. 

Cserhalmi György díjait már akkor is nehéz lett volna felsorolni: az első, az 1977-ben kapott  (majd még három évben) a Magyar Filmkritikusok Díja, majd további nagyon sok, pl. az Európai Életmű-díj, végül idén augusztus 20-án a Magyar Érdemrend Nagykeresztje. Számít ez? Nem tudom.  (Ő azt mondta a díjakról, “az számít, amit a színpadon mutatsz, meg amit a filmen mutatsz”). És nekem sem a díjak jutnak eszembe elsőként róla. Hanem sok-sok szerep, amely rögzült a memóriámban a hosszú évtizedek alatt. A Jancsó-filmek, az Egy erkölcsös éjszaka, a 80 huszár, a Drága besúgott barátaim, és megannyi beszélgetés vele, persze a Székfoglaló, 2021-ben, és végül a 2026-os újévi beszéde.

Egy nagyszerű, bátor ember, aki mindig  az igazságot kereste. És színész lett belőle.

Hosszú idő után állt újra színpadra. 

A színpadon néhány szék, Szép András és Roszik Hella zenével, dalokkal vesznek részt a történet mesélésben. (És a súgó, Sütő Enikő is segít néha.) A szövegek forrása részben a Magyar Művészeti Akadémián megválasztásakor elhangzott (és nagy visszhangot keltett) Székfoglaló beszéde, részben pedig papírra vetett visszaemlékezései.

Beszél a gyerekkoráról, anyjáról, nővéreiről és nagyszüleiről, szomszédokról, a Hidason, javító-nevelő intézetben töltött évekről (amelyekért hálás a sorsának), megidézi a nagy elődök emlékét (úristen, mi, boomerek hallgatunk egy 78 éves csodálatos művészt, aki az előtte járó, már rég nem élő színész-óriásokról mesél), tisztán és igazul, akár nem szerette, akár rajongva tisztelte őket. Gyönyörű és megrendítő volt ez a névsorolvasás: a székből felállva sorolta a neveket. Milyen egyszerű ez. A  tisztelet, a főhajtás -  csak felállunk és kész. Igazi.

A közel három órás előadáson Cserhalmi György elmeséli életének meghatározó, komoly és mulattató epizódjait. Mi meg csak ülünk, nevetünk és megrendülünk és örülünk, hogy részesei lehetünk. Hogy láthatjuk. Hogy hallgathatjuk.

Állva tapsoltunk. Sokat. Olyan jó, hogy Cserhalmi György megírta ezt, hogy színpadra állt vele - és olyan jó, hogy láthattuk.

“Úgy van minden, ahogy van. És ha nem találod meg benne magadat, akkor sem kell megdögleni. Majd holnap ötösöd lesz a hatos lottón, és lepisálhatod az örömtüzeket. Csurog a pörköltszaft, büdös a zokni, másnapos az ing, zsíros a hajad és hülyék csinálják a történelmet. Na és? Hülyék szenvedik el? Na és? Megbukik a gyerek? Na és? Színjeles a gyerek? Na és? Ne ítélj, mert megítéltetsz.

Na és? 

Egy életed van, egyetlen egy.

Ha valaki erre azt mondja, hogy na és, azt külön erre a célra rendszeresített baseball ütővel vágd pofán, de úgy, hogy képes maradjon emlékezni arra, hogy neki sincs több, hogy neki is csak egyetlenegy van az életből…és akkor nincs NA ÉS.”

Olvasni jó. Tan Twan Eng: Az ajtók háza

 Olvasni jó.

Tan Twan Eng: Az ajtók háza.

Egyszerű kis történet. Ezt gondoltam az utolsó oldal után. És utána rögtön: nem, dehogy, egyáltalán nem az. Nagyon is összetett, sok rétegű, elgondolkodtató. 

Talán azért is gondoltam az elsőt, mert Tan Twan Eng nyelvezete (a kettős narráció okán) egyrészt nagyon szikár, lecsupaszított, és ettől a szereplők érzelmei rejtve maradnak, az olvasó is enyhén rezignálttá válik (Lesley), másrészt érzékeny, poétikus (Willie). Fejezetről fejezetre válik az apró mozaikokból kirakott kép teljessé.

Három házasság története, à la Tolsztoj: “A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.”

Három idősík mozaik darabjaiból bontakozik ki legalább három, a szereplőkön keresztül lazán egymáshoz kapcsolódó, de egységes képet rajzoló történet, meghatározóan a  20. század első felében, a keret két fejezete kissé átlépi ezt az időfolyamot. 

A helyszín Pinang, Malajzia, brit fennhatóság alatt, egyszerre kifinomult, elegáns, comme il faut élet, dress code-dal, szabályokkal, szokásokkal, nagyon udvarias, olyan “mint otthon” és színes, egzotikus, kínai, maláj. Párás, színes, nyüzsgő. A két keret fejezetben pedig Dél-Afrika. Száraz, poros, szürke. A két helyszín egyben a főhős életének vállalt, de elutasított szomorú változását is jelzi. Ugyanakkor, az élet “elrendezettségét”, és annak elfogadását is mutatja. Vannak helyzetek, amikor lehet, szabad, sőt talán kell is lázadni, máskor azonban ez nem lehetséges. (És ismét Tolsztoj jut eszembe: “Minden jókor jön annak, aki várni tud.” Kutuzov. Háború és béke.)

A középpontban egy házaspár, főként Lesley, a feleség. Az ő narrációja bontja ki a szálakat (1919 és 1921), majd ehhez kapcsolódik a hozzájuk vendégségbe érkező régi barát, a híres író, Somerset Maugham optikája (1921). Rajta keresztül áttételesen, utalás szintjén és az alkotói felelősség okán az is kérdés (mint egy történet a történetben), hol húzódik a határ egy író  számára, mennyit, milyen részletességgel, milyen mélységben mutathat meg a létrehozott fiktív történetben a valódi szereplőkről? Mellékszálként a közelgő kínai forradalom és Szun Jat-szen is megjelenik a történetben.

A három házasság: Lesley-é, az íróé és az elmesélt harmadik, egy barátnőé (mely egyben egy gyilkosság története is)  nemcsak a Tolsztoj-féle azonosságot mutatja, de a titkokat, a kimondatlan gondolatokat, a házastársak közötti egyre mélyebb csend-szakadék megtörthetetlenségét. Ugyanakkor abban is hasonlóak, hogy a csend fala mögött létrejön egy másik világ, egy titkos és a társadalom által elítélt világ, amelyben a szereplők megtalálják a boldogságot, a szerelmet. Részben, valameddig, titokban. Úgy, hogy közben megőrzik a látszatot. De ez elég is. A furcsa az, hogy a kettősség ellenére önazonosak és nem támad az olvasónak ítélkezni kedve.

Az ajtók háza valóságos és szimbolikus hely (csak a történet közepe táján ismerjük meg), ott összefonódik a múlt és a jelen, és lehetőséget ad a jövendő számára is.

Caelum, non animum mutant, qui trans mare currunt. (Lelket nem, csak eget vált, ki áthajóz a tengeren) Horatius

Történjék bármi is, változzon meg minden körülöttünk (tőlünk függve vagy függetlenül) - mi önmagunk maradunk.

Kiállításra járni jó. Budapest a festők szemével

 Kiállításra járni jó.

Budapest a festők szemével

Kieselbach Galéria

Kurátor: Molnos Péter

Jövünk, megyünk, sietünk, rohanunk, tartunk valahonnan valahová Budapest utcáin. De vajon, kószálunk-e néha? Céltalanul, meg-megállva, ránézve, rácsodálkozva a város szépségeire? 

Különleges tárlatot mutat be a Kieselbach Galéria: 150 év alkotásait, melyek mind-mind Budapest egy-egy arcát villantják fel - festők szemével. Csaknem száz kép, magángyűjteményekből (melyeket máskor sohasem láthatunk),  a Kiscelli Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria anyagából. A nagy klasszikusok, a vadak, az art deco, a nagybányai- és római festőiskola és az École de Paris alkotói vonulnak fel káprázatos sokaságban. (Mellékes infó: a festmények közel 3 milliárd forint értékűek. Tényleg mellékes, az élmény megfizethetetlen:)

Budapest a Monarchia idején vált világvárossá: Bécs, Berlin, Párizs méltó riválisává. Illyenné:

“Nem állok udvarlóid közé; nem magasztalom természettől örökölt maradandó szépségeidet. Nekem az a szépséged tetszik, mely veszendő, mely az ördögé: a fiatalságod szépsége. Mert te vagy a legfiatalabb nagyváros, te vagy a bálozó kisasszony a nagyvárosok között.” (Ambrus Zoltán:Szentimentális séta, 1885) (A kiállítás egyik kísérő szövege)

Akkor még ilyen ifjak sétáltak Budapest utcáin.

Nos, ezt a veszendő, azóta bizony sok helyütt el is veszett szépséget láthatjuk viszont a vásznakon. A Keleti pályaudvar, a Városliget, a Rákóczi út, az Erzsébet híd, akár a Dráva utca, vagy a Tabán…Ezeken a városi tájképeken csak a várost látjuk, ritkán a város lakóit. Így hát mérhetetlen csendet, nyugalmat, szépséget árasztanak.

A kiállítás külön termet szentel Vaszary János képeinek. Az oly igen kedvelt, a harmincas években festett Duna-korzó képeknek, ahol minden annyira kellemes, szép, vidám, derűs - élni jó hangulatot áraszt.

Aztán…

De a város lassan, lassan újra élt, újra szépült. 

“A város tüneményesen szép, elhanyagoltsága dacára. (Mert még mindig szánalmasan elhanyagolt.  Alig tudok úgy megállni a legexponáltabb helyeken, hogy valami romhalmaz, szemét, ócskaság a képbe ne kerüljön.) [...] A Lánchídon állva, a Gellérthegy felé fordulva, a hevesen fújó déli szélben, a zölden kavargó vízben, s a kürtölő hajókban a szépségnek igazi ősi-egyszerű támadása éri az embert. Isteni (lehetne) ez a város Ez a Duna-part példátlan a világon.” (Mácsai István naplója, 1960 augusztus 13.) (A kiállítás másik  kísérő szövege)

Ez a város már, a festők szemén keresztül, nyüzsgő, mozgalmas, budapestiekkel teli környezet. Így, történelmi forrásként is nézhetjük a képeket: milyen volt az a Budapest? 

És mi maradt....?

A 21. század markáns nyomokat hagyott  a 153  éves városon. Talán, lesznek festők, akik megörökítik a MOL-tornyot, vagy a Duna Arénát a kései utódoknak.

Kiállításra járni jó. Dolce vita.

Kiállításra járni jó.

Dolce vita                                    

Magyar Nemzeti Galéria

Kurátor: Prágai Adrienn

Dolce vita - mindnyájunk szótárában ott van ez az édes kifejezés. Vágyunk rá, hiányoljuk, vagy éppen élvezzük a dolce far niente pillanatait. Ennek a bemutatását vártam a kiállítás megtekintésekor: Itália, szikrázó napfény, kék ég és még kékebb tenger, illatok, fények, művészet és kulináris élvezetek.

A magyar alkotók évszázadok óta zarándokoltak el Itáliába, a művészetek paradicsomába, hogy megcsodálják a műveket, legyenek azok az ókorból származóak, vagy a reneszánsz korából, vagy barokk alkotások, egészen a 20. századig - mind, mind minta, téma  és inspiráció.

Egy kiállítás élménye lehet extatikus, és lehet visszafogott is. 

A múzeumi ajánló végül is orientált: a hangsúlyt Vasary képeire és a filmeket bemutató plakátokra tette. És valóban. Ott volt az az élmény, amelyet magával vihet a látogató. Az oda vezető út azonban kissé nehezen felidézhető. Szobrok és képek, amelyeken kétséget kizáróan tetten érhető Itália szelleme, az inspiráció, a nagy elődök munkáinak visszfénye. Amit megőrzök erről a kiállításról az a néhány Vaszary János kép - mert már eddig is nagyon szerettem, 

valamint a filmek plakátjai, amelyek felidézték a korszakot, azt a világot, amikor éppen hogy csak belekóstolhattunk az európai filmekbe, pl. Federico Fellini fantasztikus rendezéseibe. Ezek a plakátok a magyar grafikusok izgalmas, összetett látványvilágú képei.

És ezt is, nosztalgikusan...

A dolce vita-életérzés időtlen: az utolsó képen kortárs Benczúr Emese színes cukorpapírkákból írta fel - hogy távoztunkban még egyszer rögzítsük: az élet szép.