Kiállításra járni jó. Picasso - Bacon

 Kiállításra járni jó.

Picasso - Bacon                         

Albertina

Lehet relativizálni egy alkotó műveit? Van “ahhoz képest”? Vagy minden művész kizárólag abszolút értékben, önmaga teljességében értelmezhető? 

Nem tudom.

Ugyanakkor, ha két festő közös tárlatát látogatjuk meg, akkor az összevetés, összehasonlítás szinte magától értetődő. 

Végül is, Baconre nagy hatással voltak Picasso képei. Még ha nem is volt köztük mester-tanítvány viszony. Bacon autodidakta módon, semmilyen festői, művészi iskolába nem járván lett festő. 

Picasso elsőként a barcelonai Képzőművészeti Akadémián, majd a madridi Királyi Szépművészeti Akadémián tanult. 

A költők esetében létezik az irodalomtörténeti címke: poeta doctus vs. poeta natus. Akkor létezhet pictor doctus vs. pictor natus is, nemde? 

Bárhogy is van, képeiket nézegetve mégiscsak valamiféle értelmezésre vágyunk. (Igaz, néhányan - még a gimi elején megtanultuk: “Sophie, la peinture c’est comme la musique. Il ne faut pas dire : je comprends. Il faut dire : je l’aime ou je ne l’aime pas. “) 

Picasso Avignoni kisasszonyokja 1907-ben keletkezett, és még évtizedekbe telt, amíg nemcsak a művészvilág, de a közönség is elfogadta (megértette?) a kubizmust. Vagyis azt, hogy a művészet nem a természet másolása. Hanem valami más. A 20. század akkor még a “boldog békeidők” kora volt. Picasso és kortársai azonban már érezték a változást. És mi a 21. században természetesnek tartjuk a világ töredezettségét, a harmónia hiányát, az értelmezés sokféleségének lehetőségét. Állunk a képek előtt és néha már szeretjük is őket.

De nem tudjuk ugyanazt megtenni Bacon alkotásai kapcsán. Nem késztetnek gondolkodásra, értelmezésre. Csak menekülnénk a fájdalom, a borzalom, a félelem, a csúfság elől. 

Igen (sajnálom), a művészet befogadása szubjektív. 

Mégis nyertese lettem ennek a kiállításnak: közelebb kerültem Picasso világához. Hatnak rám a képek, gondolkodni kezdek az értelmezési lehetőségeken és néha megnevettetnek. 

(És még valami, a befogadást árnyaló dolog: Picasso nagyon érdekes személyiség volt és szerette az életet. Bacon nem. - Igen, ez megint szubjektív:))

Színházba járni jó.

Színházba járni jó.                                 

Déry Tibor: Kedves Bópeer…!

Vígszínház, Házi Színpad

Rendező: Zsótér Sándor

Elöregedő társadalmak. 

Ageizmus. 

Magány.

Longevity. 

Feminizmus. 

Nemek közötti egyenlőség. 

Ezek a fogalmak, jelenségek ismeretlenek voltak (vagy csak nagyon halvány ceruzával írottak) a hetvenes évek Magyarországán. Így semmiképp sem várhatjuk Déry Tibor Kedves Bópeer… című művében az artikulációjukat. Ugyanakkor ezek a fogalmak a 21. század emberének meghatározó problémái. Tehát befogadóként óhatatlanul is reflektálást várunk saját korunk kérdéseire. És nagyon kell figyelnünk, hogy ne csalódjunk, amikor ezen az estén nem kapunk válaszokat. Mert, ha akarjuk és van erőnk, kedvünk, akkor a darab szövegében sok kiindulópontot találhatunk. Sőt! Azt is felfedezhetjük, hazafelé bandukolva, hogy nekünk mégiscsak jobb. Bizonyos szempontból. Vagy mindenképp jobb, mert a fenti fogalmak értelmezései (állításai és kétségei) segítik a gondolkodásunkat, töprengésünket.

Mikor kezdődik az öregedés? Kinek mikor kezdődik az öregedés? Az öregedő író (Flóris, Méhes László) számára emlékei szerint akkor, amikor nyolc éves kisfiának első erekciójával szembesül. Dühöt érez. Haragot. Tagadást. El is küldi fiát egy svájci intézetbe tanulni. És felveszi a harcot az öregedéssel. Ahogyan ő mondja, hadjáratot indít ellene. Szembe néz annak rettenetesen és elképesztően hihetetlen testi és lelki elemeivel. Nem magát az öregedést utálja, hanem annak minden testi és lelki borzadályát. Nem kellenek a régi szokások, mert az öreges. A fukarság és az önzés is az. Új szokások kellenének. De tud-e egy idős író, aki egész életében önmagáról “szólt” mássá válni? Tud-e bizalommal és nem gyanakvással fordulni az őt körülvevők felé?  Később, amikor saját, hasonló, ám negatív előjelű problémájával (az erekció hiánya) szembesül, visszahívja fiát: “kell egy férfi a házba…”.A fiú azonban nem egyedül érkezik, hanem ifjú feleségével, aki feltétel nélküli rajongással és szeretettel veszi körül “kedves Bópeer”-t. Így az öregedő, vagy inkább már öreg írónak megadatik egy utolsó érzelmi élmény. 

Zsótér Sándor rendezői koncepciója nyomán bele kell pillantanunk az öregedés folyamatába, mely nagyon álságosan kezelt téma. Déry szövege lehetőséget kínál erre. 

Ha az előadásra nem is emlékszünk sokáig, a 100 percen át vizsgált, elemzett, minden eltakart, eltitkolt, elhazudott  elemére az öregedésnek bizonyára igen.

Operafesztiválra járni jó.

 Operafesztiválra járni jó.

Vicenza. Teatro Olimpico. Operafesztivál. Fischer Iván. BFZ. Mozart. Varázsfuvola. 

Akarhatnék-e többet? 

Ugyan.

Vicenza: Palladio városa…Andrea Palladio Vicenzában és környékén számos palotát és villát tervezett, a 16. században, melyekkel a régió és a város a Világörökség részévé vált. És az Operafesztivál ezekben a napokban mindenütt ott volt…

Számomra meghatározó műve nem egy villa, hanem a Teatro Olimpico…Ez a fedett (a maga nemében talán az első ilyen) színház pontosan követi az ókori színházépítészet szabályait. (Végül is, a reneszánsz korában ez magától értetődik.) Mestermű. És gyönyörű. 

Operafesztivál: Fischer Iván…saját álmát valósította meg, amikor 1983-ban Kocsis Zoltánnal együtt megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart. A BFZ a világ tíz legjobb zenekara között van. S a következő álom az operafesztivál volt, mely 2018 óta létezik, a Vicenzai Operafesztivál, a Teatro Olimpico csodálatos épületében. 

A Fischer Iván Operatársulat évente egy operát állít színpadra, melyek rendezője és karmestere is Fischer Iván.

2026-ban Wolfgang Amadeus Mozart A varázsfuvola című mindenki által ismert művét.

A varázsfuvola…miről is szól? A fényről és a sötétségről? A jóról és a rosszról? Bátorságról és félelemről? Beavatási szertartás (szabadkőművesek)? Morális útmutató? Mese? “Mágikus erejű alkotás ez. Kifürkészhetetlen.” (Fischer Iván)

Hónapok óta, mint a Róka a Kishercegben araszoltam egyre közelebb az örömhöz, öltöztettem díszbe a szívemet….

És aztán persze, a testemet  is, hiszen a hely szelleme és az olaszok operakultusza ezt kötelezővé tette.

És végül, egyszer csak, csöpörgő esőben, ott voltam. A vörös szőnyegen lépegettem befelé.

Az előadás résztvevői világhírű szólisták voltak. Samantha Gaul (Pamina), Julien Prégardien (Tamino) , Franz-Josef Selig (Sarastro), és az Éj királynője szerepében Alina Wunderlin. Én nem vagyok sem muzsikus, sem zenekritikus, így az énekesekről nem írok csak egyetlen, erősen szubjektív gondolatot:

Alina Wunderlin fantasztikus volt! 

 

A rendezés a sok lehetőség közül a mesemondásra fókuszált, s ezen belül is, a vetített, gyönyörű képekre és árnyjátékokra. Pazar képek, fények ringattak,  varázsoltak el, vittek tovább és tovább a történetben. Boldogság volt ott lenni, részesévé válni: Mozart, opera, BFZ, mese, képek és mindenféle szépség.

Csodálatos, különleges,lélegzetelállító este volt. Felejthetetlen.

Olvasni jó. Digó.

 Olvasni jó.

Nem mindig.

Kíváncsian kezdtem bele Péterfy Gergely új regényébe.

Az első oldalak igazolták a szerző görög-latin szakos múltját: gyönyörű enumerációval kezdődött a történet. (A pokolra szállást sejtető Dante-idézetről nem is szólva…) A főhős Orvieto városkájában fut.Tökéletes városnéző útvonal, mindent bemutat, amit csak megnézni érdemes: Szent Patrik kút. Piave-kaszárnya, Szent Ágoston temploma, Porta Maggiora, a középkori városfal, a Dóm etc. És eközben feltűnnek a későbbi szereplők: a Két Colos, Feketeszakáll, Lady Mobile, Profumo például. A futást egy idő után  a kényszeresen űzött biciklizés váltja fel. A cselekvés, a valamit csinálás látszata.

A történet folyamán ezek a felsorakoztatott szereplők epizodistákká válnak, nagyon részletesen kidolgozottakká, az igaz. Egy-egy story az övék (ha Mikszáth műről lenne szó, azt mondanám: egy-egy anekdota az övék), mely csak úgy kapcsolódik a fő cselekményszálhoz, Winter Henrik életéhez (ehhez a passzív, sodródó, eseménytelen élethez), hogy elmesélik neki. (És kérdés az is, hogy ha ezeket a sztorikat kiemelnénk a szövegből, akkor mi maradna?)

Winter expat. És lúzer. Az élete: csődtömeg. Két tönkrement házasság, egy depressziós és rehabból épp kijövő gyerek. Mögötte már sokféle munka, mindegyik kudarccal végződött. Remélhetnénk, hogy az oly kék itáliai ég alatt magára talál. Bár kétségeink vannak, hisz életfilozófiája (?) tömören az, hogy ne csináljon több bajt. Kapcsolatai minimálisak, azoknak is kedvetlenül tesz eleget. Helen inkább egészségügyi szerető, barátja nincs (az online borozások a többi expattal is egyre kevésbé érdekesek.) A történet kezdetén jó körülmények között él, anyagi bázisát az online végzett coach tevékenység adja. Bár ő  egyáltalán nem hisz ebben, sőt, tudja, hogy becsapja és közhelyekkel traktálja az életükben megrekedt, segítségre vágyó klienseit. Végül is, ez lassacskán visszaüt, egyre kevesebb kliens, egyre kevesebb pénz, lassú lecsúszás. Egy darabig idős embereket ápol, egy másik expat, Irina jóvoltából, aztán már az sincs. Így Winternek már nincs munkája, nincs célja (eddig se volt), nincsenek érzelmei sem. 

Ugyan valahol hosszú beszélgetést olvashatunk a “kelet-európai entellektüel” típusáról, amelybe Winter magát sorolja, de ez a teória szintjén marad, semmi nem támasztja alá Winter értelmiségi létét - nincs semmilyen ideológia kötődése, nincsenek társadalmi céljai, kritikai gondolkodása pedig kimerül a magyarországi NER ekézésében. 

A keretes szerkezetű történet hosszú bringázós csavargást követő hazaérkezéssel zár: “...és Winter érezte, ahogy az ő torkát is szorongatni kezdi a sírás.” 

Csak tétován remélhetjük, hogy a regény legszebb leíró, mesélő részeit adó etruszk életérzés megtalálja majd.

Mindaz, ami Itália, olasz, etruszk a történetben - nagyon szép és élvezetes volt. A többi, nos, az mozaikos, esetleges, hiányos. És sajnos, a Pokolra szállás (s így a katarzis lehetősége is) elmaradt. 

Színházba járni jó. Parallax

 Színházba járni jó.

Parallax

A Proton Színház előadása  a
Katona József Színházban

Rendezte: Mundruczó Kornél

Írta: Wéber Kata és a társulat

Miért is járunk színházba? Arisztotelész nyomán a színház: mimézis (utánzás), s ebben mindenki örömét leli, mert az utánzást nézve tanulunk. Ennek az utánzásnak tárgya a cselekvő ember, aki vagy kiválóbb nálunk, vagy hitványabb, vagy hozzánk hasonló.

Hogyan választunk? A rendező (Mundruczó Kornél) kelti fel érdeklődésünket? Egy különös cím (Parallax - látszólagos helyzetváltozás a szemlélő helyváltoztatása következtében.)? A színház (Katona)? A színészek (Monori Lili, Fekete Ernő, Major Erik, Kiss-Végh Emőke, többek között…)? Az elnyert nemzetközi díj (Nestroy, legjobb rendező, Ausztria)? Vagy mind együtt? 

A darab a látásmódok és a látószögek változását és különbözőségét mutatja be egyetlen központi kérdéssel: kik vagyunk, mi határozza meg az identitásunkat - mi magunk, vagy örököljük, hurcoljuk letehetetlenül. Az identitásunk erőforrás vagy teher? És mi van, ha nincs is, mert egyszerűen nem lehet?

A három főszereplő (nagymama, anya, fiú/unoka) egymásból eredő és egymásban folytatódó történetét láthatjuk. 

Az első (Éva) olyan rettenetesen erős, hogy lélegezni is alig tudunk. A színpad két része két óriási kivetítő, a köztes (nem látható) részen játszódó jeleneteket kézi kamera közvetíti nekünk. Az óriásra, nagyon közelire vetített arcokat, a tekinteteket, a kezeket. Monori Lili (Éva) , a holokauszt-túlélő nagymama (Auschwitzban született, vajon hogy lehetett leélni azt az életet, amely így kezdődött…) töredezett emlékei, rebbenő tekintete, ahogy kutat a múltban, életének egy-egy darabkája, melyet felidéz, vagy épp nem akarja felidézni, miközben lánya azt a papírt kéri (sőt követeli), amellyel igazolhatja zsidó születését, hogy elnyerjen egy ösztöndíjat Berlinben és elmenekülhessen innen, Budapestről, ebből a lakásból, az anyjától, annak életétől. Kettejük identitás nézőpontja nagyon különböző: “Élő akarok lenni, nem túlélő.” - mondja Léna. És először megdermedve, majd feloldódva, szinte fuldoklik a mennyezetből lezúduló víz megtisztító hatása alatt. (Persze, a gyönyörű metafora csak egy kicsit hiteti el velünk, hogy leteheti örökölt sorsát.)

A második részben Léna fia, Éva unokája Jónás a nagymama temetésére érkezik Budapestre Berlinből. Ez a középső rész - mely nagyon nyers, brutális és vulgáris - folytatja a “kik vagyunk”, “miért vagyunk azok, akik” és “biztosan meghatározható-e identitásunk”, illetve “csak egyfélék vagyunk-e” kérdésekkel való kínzó szembenézést. A cselekmény mozgalmassá válik: egy melegorgia bontakozik ki előttünk. Az öt férfi látszólagos hasonlósága nagyon is eltérő identitást hordoz. És a különbségek nyomán válnak súlyossá az elhangzó kérdések: ki mondja meg, ki vagyok? És meg kell-e mutatnom, ki vagyok? Élhetek-e rejtőzködve, mások érdekében elfedve valódi énemet? Jónás, a próféta, aki nem akart azzá válni, majd mégis elfogadta sorsát, vajon milyen identitással bírt? És ez a 21. századi Jónás? Mit kapott örökségül és mit adott neki a jelen? 

A harmadik rész, Léna. Ő is a temetésre érkezik és miközben megpróbálja felrázni az orgiától és a szerektől kimerült fiát,

 

szembe kell néznie a döntései következményeivel: ő, nem dönthetett kislányként, milyen életet és főként, milyen identitást szeretne, ezért aztán döntött: a fiának másmilyet akar. De vajon, ennek a fiúnak jó-e ez? Önazonossá válhat-e valaki a helyette megalkotott identitással? 

Nem kapunk erre választ. 

Nekünk kell gondolkodnunk ezeken a nagyon nehéz kérdéseken.

A záró jelenet elképesztően szép és nyugtalanító: az én értelmezésemben egyfajta haláltánc, mindenki egy kicsit gépies, ugyanakkor karakteresen furcsa. Egyedül Éva az, aki olyan, mint volt. 

Katartikus előadás volt. Torokszorító. 

A nemzetközi sajtó:

https://protontheatre.hu/hu/eloadas/parallax