Kiállításra járni jó. Look Book, Városi táj

 Kiállításra járni jó.

Look Book                                                    

Kurátorok: Somosi Rita, Szarka Klára

Városi táj

Kurátor: Zsoldos Emese

Fotókiállítás(ok)                                                

Kiscelli Múzeum

In memoriam la photographie. A fényképezés emlékezete. 

Mit adott nekünk a fényképezés? Igen,  múlt időben. A bizonyosságot. A tanúságtételt. Különleges, rendkívüli tanút. Az expozíció pillanatának megörökítését. A fényképezőgép egy mechanikus tanú, kívül és túl az emberi szubjektivitáson. Akkor is, ha a kép beállított. Akkor is, ha a képen látható emberek ünnepi arcukat mutatják, ünneplő ruhába öltözve. A fényképezőgép objektíven rögzíti a pillanatot. Rögzíti a tájat, a várost, a benne élő embereket, komorságukat, vidámságukat. Fekete-fehér. Színes. A 21. századig egy fotó bizonyosságot adott egy kor, egy év, egy pillanat, egy város, egy arc, arcok valódiságáról. Nézegethettük. Információt gyűjthettünk belőle. Láthattuk a történetet, amit elmesélt nekünk. Igen, minden kép egy-egy történet. Történet a helyről, időről, a résztvevőkről és a készítőről is.  Megismerhettük a világot általa. Ma már ez nincs így. Az, amit ma fényképezésnek nevezünk mindezt már nem adja nekünk. Nem objektív, nem tanúságtétel, nem hiteles. Lehet, nem is emberi alkotás. És ezt nem tudjuk ellenőrizni. Nem tudjuk, hiteles-e, amit látunk. Igazi-e. A valóságot látjuk a képen? Vagy valamit, ami annak látszik. A kérdés az, fontos-e nekünk a valóság? Fontos-e az igazság megismerése? Képesek vagyunk-e, és főként akarunk-e erőfeszítéseket tenni, hogy megkülönböztessük a valóságot a mesterségesen létrehozott, annak látszó, de nem igazi képektől. Milyen lesz a jövő? Hiszünk-e, hihetünk-e a képeknek? Akarjuk-e a valóságot látni? Különleges passzió-e az igazság láttatása, látása? 

Milyen jövőt választunk? 

Két kiállítást néztem meg a Kiscelli Múzeumban. A Look Book címet viselő a 2023-as Divat & Város újabb része, mely a divatfotográfián keresztül mutatja be a várost. Az első rész komplexitását követően, ez a mostani szellősebb. Belépéskor Szipál Márton alkotásai fogadnak,

az utolsó képek pedig Keleti Ágnes kamerájának képei.

Többek, mint divatfotók. Kompozíciók, a korszakot, az életet mutatják, az érzéseket. Szépek. Igen, megkomponált, megtervezett, beállított képek. És mégis igaznak, hitelesnek, a valóság egy darabját bemutatóaknak érezzük őket. Sőt, akár történelmi forrásnak, mely elemezhető és információd ad a korról, amikor exponált a művész.

A kép maradandó, a divat persze változik.

A másik kiállítás pedig a Városi táj című volt. 13, különböző generációhoz tartozó és különböző látásmódot képviselő fotóművész alkotásai. Ezek a képek a 70-es, 80-as éveket rögzítették. Objektív, valóságos, igaz, amit mutatnak. Nagy élmény látni Budapest korabeli arcait: a Párizsi udvart, a Rózsadombot, a lakótelepeket, hidakat, reklámokat.

Negyven év. Sok ez? A képek alapján nagyon sok. Tehát: ezek a képek hiteles forrásként szolgálják a múlt, a múltunk megismerését.

A két kiállítás képei szorongató és fájdalmas kérdéseket tesznek fel: milyen jövőt választunk? Velünk marad-e a fényképezés valódi, objektív, tanúságtevő, az igazságot bemutató volta? Lesz-e erőnk megvédeni? Akarjuk-e az igazságot látni? Most még - talán - van választásunk.

U.i.: “Fénnyel és ésszel lehet képet csinálni.” (Szipál Márton) Fény van. Ész is. Akkor minden ok. Ugye? 

Moziba járni jó.

 Moziba járni jó. 

Az apám és Victor Hugo (Victor comme tout le monde) 

Rendező: Pascal Bonitzer

Hol vannak az apák? Miért nincsenek jelen a gyerekeik életében? És miért hagynak ezzel mondhatatlan űrt? 

Ahogyan a cím sugallja, a film főszereplője, egy boomer, egy hatvan pluszos színész  (Fabrice Lucchini), aki rajong Victor Hugo művészetéért. Mindig is rajongott. 

Esténként egyedül állva a színpadon szenvedéllyel idézi meg a nagy francia költő szellemét szövegeinek interpretálásával. Teltházas sikerrel. Az előadások után többnyire egyedül van, kicsit szomorú is talán. De életének ritmusát a költő verssorainak ritmusa adja. És ahogyan újra és újra idéz Hugo verseiből, egyre jobban megérint minket a költészet, a mindenütt jelenlévő költészet (amit mi persze nem veszünk észre).

Egy véletlen kikerülhetetlenné teszi a találkozást lányával, akit nem látott felnőni, akit így nem is ismer. És ezzel együtt egy modern, feminista színtársulattal, 

és annak Victor Hugo szerelmeire való egészen más szemszögből való reflektásával is. Ez egy nagyon különös, izgalmas és szenvedélyesen érvelő beszélgetéssé alakul, mert egyfelől közös a téma és a rajongás a nagy költő iránt, másfelől teljesen eltérő az értelmezés. A férfi és a női látásmód miatt. És az óriási generációs különbség okán, melyet finom bájjal és humorral láttat a történet. 

Tehát ismét egy apa és a lánya kései találkozása. Ả la Victor Hugo. És mert Victor Hugo a francia (és európai) romantika  legnagyobb költője, regény- és drámaírója - így a befejezés milyen is lehetne? Romantikus. 

Jó mozi volt. Szerettem.

(a filmben a leggyakrabban idézett vers)

Victor Hugo: AZ alvó Boáz

Elcsigázta a nap, Boáz lefeküdött.
Szérűjén szüntelen, estig munkálva fáradt,
aztán szokott helyén vetett magának ágyat,
s aludt, rakott búzás, telt vékái között.

Bár gazdag, s mezein néki ért búza, árpa,
mégis jóra hajolt ez aggastyán szive,
malmainak vizét sár nem mocskolta be,
nem rejtett ördögöt kohótüzei lángja.

Szakálla színezüst áprilisi patak.
Kévéje sose volt gyűlölködő, se fösvény,
látván egy-egy szegény tallózgatót a földjén,
- Hullassatok kalászt szándékkal - szólt az agg.

Biztos haladt Boáz, nem csábította rossz út,
ruhája hófehér becsület s tiszta len;
s mert a szegény felé tárultak szüntelen,
búzás-zsákjai úgy buzogtak, mint közös kút.

És jó gazda Boáz, rokoni szíve hű,
nagylelkű, bőkezű, habár takarni is tud,
s asszonyszem követi, inkább, mint bármely ifjut,
mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű.

Az agg, ki visszatér forrásához az árnak,
örök napokhoz ér, s elhágy futó napot;
az ifju emberek szemében láng ragyog,
ámde a vén szeme világossággal árad.

Aludt, övéi közt, az éj ölében ő,

mint roppant házromok álltak körben a kazlak,

az aratók sötét csomókban szunnyadoztak -

s mindezek ideje az ősi ősidő.

Izráel törzseit akkor bírák vezették;

órjások lábnyomát leste a meggyötört

ember, sátraival bolyongva, és a föld

az özönvíz nyomán lágy, iszamos, vizes még.

Miként Jákob aludt, miként aludt Judit,

a hunyt-szemű Boázt lombbal takarta sátra;

s látta a mennyei kaput félig kitárva,

és hogy feje fölé álom ereszkedik.

S álmában álmodott Boáz egy deli tölgyet,

öléből nőtt ki az, s a kék égig hatolt,

nemzedék lánca nyúlt, kanyargott rajta följebb:

király dalolt alant, s fönt isten haldokolt.

És mormolta Boáz belső szóval a csöndben:

"Miként lehetne, hogy e tölgy tőlem fakad?

Éveim számjegye nyolcvanon túlhaladt,

és nincs nekem fiam, s nincs többé asszonyom sem.

Akivel háltam én, társam rég elhagyott,

Uram! s ágyam helyett ágyadat elfogadta;

és most is úgy vagyunk vegyülve és tapadva,

hogy ő még félig él, s én félhalott vagyok.

Nemzetek nemzenék? Higgyem hiedelemmel?

Hogy lenne gyermekem? Amikor fiatal

az ember, reggele még csupa diadal,

a nap az éjszaka öléből győztesen kel,

ámde reszket a vén, mint télben nyírfa-ág;

özvegy vagyok, magam, leszáll reám az este,

s úgy hajtom lelkemet a sír felé, repesve,

mint szomjazó barom a vízre homlokát."

Ekként beszélt Boáz, álomban, s révületben,

s szemét Isten felé emelte, húnyva bár;

cédrus nem érzi meg, ha tövén rózsa serken,

s ő nem érezte meg a nőt lábainál.

Amíg ő álmodott, ott feküdt lába mellett

a moabita nő, Ruth; keble meztelen,

s holmi sugárt remélt, amellyel hirtelen

a vágyott ébredés világa földerenghet.

És nem tudta Boáz, hogy asszony nyugszik ott,

és nem sejtette Ruth, hogy Isten mire céloz,

friss illatot lehelt nyalábnyi aszfodélosz,

és Galgala fölött lágy szellő futkosott.

Az árnyék nászi volt, fönséges, ünnepélyes,

angyalok szálltak ott bizonnyal, rejtezőn,

mivel át-átcsapott az éjjeli mezőn

valami kék, amit az ember szárnynak érez.

Alvó lehellete Boáznak a mohán

csobogó patakok neszével összeolvadt.

Az év legédesebb hónapja volt e hónap,

liliom viritott a dombok homlokán.

Tünődött Ruth, Boáz aludt; e csöndes órán
föl-fölcsendült a nyáj kolompja téveteg;
jóságot hullatott az ég a föld felett,
s a fekete füvön inni ment az oroszlán.

Aludt Ur városa, aludt Jerimadeth,
csillagokkal sürűn tarkállt az éjszin égbolt,
s az árny e szirmai között a tiszta félhold
nyugaton csillogott, és Ruth elmélkedett,

fátylai közt szemét félig kinyitva, ébren
tünődött, hogy vajon az örök aratás
mely hanyag istene, mentében mely kaszás
hagyta e színarany sarlót az égi réten.

Nemes Nagy Ágnes fordítása