Moziba járni jó.

 Moziba járni jó. 

Az apám és Victor Hugo (Victor comme tout le monde) 

Rendező: Pascal Bonitzer

Hol vannak az apák? Miért nincsenek jelen a gyerekeik életében? És miért hagynak ezzel mondhatatlan űrt? 

Ahogyan a cím sugallja, a film főszereplője, egy boomer, egy hatvan pluszos színész  (Fabrice Lucchini), aki rajong Victor Hugo művészetéért. Mindig is rajongott. 

Esténként egyedül állva a színpadon szenvedéllyel idézi meg a nagy francia költő szellemét szövegeinek interpretálásával. Teltházas sikerrel. Az előadások után többnyire egyedül van, kicsit szomorú is talán. De életének ritmusát a költő verssorainak ritmusa adja. És ahogyan újra és újra idéz Hugo verseiből, egyre jobban megérint minket a költészet, a mindenütt jelenlévő költészet (amit mi persze nem veszünk észre).

Egy véletlen kikerülhetetlenné teszi a találkozást lányával, akit nem látott felnőni, akit így nem is ismer. És ezzel együtt egy modern, feminista színtársulattal, 

és annak Victor Hugo szerelmeire való egészen más szemszögből való reflektásával is. Ez egy nagyon különös, izgalmas és szenvedélyesen érvelő beszélgetéssé alakul, mert egyfelől közös a téma és a rajongás a nagy költő iránt, másfelől teljesen eltérő az értelmezés. A férfi és a női látásmód miatt. És az óriási generációs különbség okán, melyet finom bájjal és humorral láttat a történet. 

Tehát ismét egy apa és a lánya kései találkozása. Ả la Victor Hugo. És mert Victor Hugo a francia (és európai) romantika  legnagyobb költője, regény- és drámaírója - így a befejezés milyen is lehetne? Romantikus. 

Jó mozi volt. Szerettem.

Victor Hugo: AZ alvó Boáz

Elcsigázta a nap, Boáz lefeküdött.
Szérűjén szüntelen, estig munkálva fáradt,
aztán szokott helyén vetett magának ágyat,
s aludt, rakott búzás, telt vékái között.

Bár gazdag, s mezein néki ért búza, árpa,
mégis jóra hajolt ez aggastyán szive,
malmainak vizét sár nem mocskolta be,
nem rejtett ördögöt kohótüzei lángja.

Szakálla színezüst áprilisi patak.
Kévéje sose volt gyűlölködő, se fösvény,
látván egy-egy szegény tallózgatót a földjén,
- Hullassatok kalászt szándékkal - szólt az agg.

Biztos haladt Boáz, nem csábította rossz út,
ruhája hófehér becsület s tiszta len;
s mert a szegény felé tárultak szüntelen,
búzás-zsákjai úgy buzogtak, mint közös kút.

És jó gazda Boáz, rokoni szíve hű,
nagylelkű, bőkezű, habár takarni is tud,
s asszonyszem követi, inkább, mint bármely ifjut,
mert szép a fiatal, de a vén nagyszerű.

Az agg, ki visszatér forrásához az árnak,
örök napokhoz ér, s elhágy futó napot;
az ifju emberek szemében láng ragyog,
ámde a vén szeme világossággal árad.

Aludt, övéi közt, az éj ölében ő,

mint roppant házromok álltak körben a kazlak,

az aratók sötét csomókban szunnyadoztak -

s mindezek ideje az ősi ősidő.

Izráel törzseit akkor bírák vezették;

órjások lábnyomát leste a meggyötört

ember, sátraival bolyongva, és a föld

az özönvíz nyomán lágy, iszamos, vizes még.

Miként Jákob aludt, miként aludt Judit,

a hunyt-szemű Boázt lombbal takarta sátra;

s látta a mennyei kaput félig kitárva,

és hogy feje fölé álom ereszkedik.

S álmában álmodott Boáz egy deli tölgyet,

öléből nőtt ki az, s a kék égig hatolt,

nemzedék lánca nyúlt, kanyargott rajta följebb:

király dalolt alant, s fönt isten haldokolt.

És mormolta Boáz belső szóval a csöndben:

"Miként lehetne, hogy e tölgy tőlem fakad?

Éveim számjegye nyolcvanon túlhaladt,

és nincs nekem fiam, s nincs többé asszonyom sem.

Akivel háltam én, társam rég elhagyott,

Uram! s ágyam helyett ágyadat elfogadta;

és most is úgy vagyunk vegyülve és tapadva,

hogy ő még félig él, s én félhalott vagyok.

Nemzetek nemzenék? Higgyem hiedelemmel?

Hogy lenne gyermekem? Amikor fiatal

az ember, reggele még csupa diadal,

a nap az éjszaka öléből győztesen kel,

ámde reszket a vén, mint télben nyírfa-ág;

özvegy vagyok, magam, leszáll reám az este,

s úgy hajtom lelkemet a sír felé, repesve,

mint szomjazó barom a vízre homlokát."

Ekként beszélt Boáz, álomban, s révületben,

s szemét Isten felé emelte, húnyva bár;

cédrus nem érzi meg, ha tövén rózsa serken,

s ő nem érezte meg a nőt lábainál.

Amíg ő álmodott, ott feküdt lába mellett

a moabita nő, Ruth; keble meztelen,

s holmi sugárt remélt, amellyel hirtelen

a vágyott ébredés világa földerenghet.

És nem tudta Boáz, hogy asszony nyugszik ott,

és nem sejtette Ruth, hogy Isten mire céloz,

friss illatot lehelt nyalábnyi aszfodélosz,

és Galgala fölött lágy szellő futkosott.

Az árnyék nászi volt, fönséges, ünnepélyes,

angyalok szálltak ott bizonnyal, rejtezőn,

mivel át-átcsapott az éjjeli mezőn

valami kék, amit az ember szárnynak érez.

Alvó lehellete Boáznak a mohán

csobogó patakok neszével összeolvadt.

Az év legédesebb hónapja volt e hónap,

liliom viritott a dombok homlokán.

Tünődött Ruth, Boáz aludt; e csöndes órán
föl-fölcsendült a nyáj kolompja téveteg;
jóságot hullatott az ég a föld felett,
s a fekete füvön inni ment az oroszlán.

Aludt Ur városa, aludt Jerimadeth,
csillagokkal sürűn tarkállt az éjszin égbolt,
s az árny e szirmai között a tiszta félhold
nyugaton csillogott, és Ruth elmélkedett,

fátylai közt szemét félig kinyitva, ébren
tünődött, hogy vajon az örök aratás
mely hanyag istene, mentében mely kaszás
hagyta e színarany sarlót az égi réten.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Színházba járni jó.

 Színházba járni jó.

Igazából komédia.

robotika

Alan Ayckbourn műve

Pesti Színház

Rendező: Szabó Máté

Igen, ez az előadás igazából komédia volt. Nagyon jól szórakoztunk, sokat nevettünk. 

Ugyanakkor sok gondolkodni valót is adott. Azon töprenghettünk, hogy merre tart a világ, mi lesz a művészettel a jövőben. Talán, még nem késő ezen morfondírozni. Talán, még észleljük a mesterséges intelligencia által előállított tartalmakat. Talán, még különbséget tudunk tenni az emberi alkotás és az MI által kreált dolog között. Talán, észleljük azt is, mennyi vacak, ócska szimuláció árad felénk. És talán, felerősödik bennünk a vágy az igazi művészet iránt. Alan Ayckbourn (1998-ban írt!) műve az, hiszen a darab rejtett üzenete és kérdése a művészet jövőjének kérdése. És az emberi érzések kifürkészhetetlen csodája.  (Zöldi Gergely fordítása alapján Hársing Hilda és Szabó Máté készítette a szövegváltozatot.)

A 21. század elejének egyik legnagyobb kérdése a mesterséges intelligencia, az algoritmusok, a különböző programok, melyek már egy jó ideje, és egyre intenzívebben vannak jelen az életünkben. Nehéz még látni, hová tart a folyamat. Persze, lehet már most szeretni, és lehet elutasítani is. 

Az első részben egy szappanopera forgatása adja az alaphelyzetet: egy valaha magasan jegyzett rendező (Chandler Tate, Méhes László), akinek már csak ez a munka jut és az aktoidok (a főszereplő Jacie Triplethree, Varga-Járó Sára) - azok a robotok, akiket célzottan erre terveztek. És a két segítő technikus (Waskovics Andrea és Radnay Csilla), akik őket irányítják algoritmusok segítségével. 

Tate utálja az egészet, a “tartalomgyártást” katasztrófának érzi, a valódi művészet halálát siratja. és alkoholba fojtja bánatát. Igen, a forgatás nem egyéb, mint tartalomgyártás, ahol minden a nézőszám emelkedése, emelése által determinált. S ez nem is nehéz: “még több könny kell, azt imádni fogják” - két kattintással már meg is van. Az aktoidok teszik a dolgukat, hiszen programjuk erre predesztinálja őket. Nem valódi színészek.

Azt, hogy mi tesz valakit művésszé, bonyolult lenne  most végiggondolni, de a történet kapcsán tegyünk fel egy másik kérdést: mi az, ami valóban emberré tesz minket? Mi különböztet meg minket, homo sapienseket? Ayckbourn darabjában a humor, a nevetés. Mert egyszer csak, az aktoid felnevet. Érti a viccet. És innentől kezdve már másról szól a történet.

A második részben kibontakozik Adam Trainsmith, a tv csatorna tulajdonosának unokaöccse és az aktoid szerelme. 

Hm. És lehetne ez olcsó, gagyi is, de nem az. Egyrészt, mert ez egy komédia, ahol a szituáció lehetővé teszi a sok-sok poén megvalósulását. És rengeteget nevetünk, hiszen Tracie viselkedés mintázata és szavai az összes valóságos helyzetben (menekülés, shoppingolás, étterem), amelybe Adammal keveredik, mind egy-egy korábbi szappanopera forgatásából erednek, s így nem túl szofisztikáltak. Klisék. És felvetődhet bennünk, vajon a klisék csak a szappanoperákat jellemzik? Vagy az életünket is?

Másrészt. Rémisztő és fájdalmas szembesülni azzal (amit amúgy mind tudunk, hogy a szerelem vak, meg hogy a szerelem elveszi az ember eszét, és megőrjít), hogy Adam egyáltalán nem tartja furcsának, különösnek azt, hogy egy aktoid robotba szeret bele. Mindent megtesz a boldogságukért. Örömmel építi szerelme, az aktoid személyiségét, akár egy modern Higgins professzor. Hm. (Olvasni is megtanítja az egyetlen, a szállodai szobában rendelkezésre álló könyvből, a Bibliából. Ez a tudás kicsit kibillenti Tracie-t, szembesül az emberi lét szorongató jövőjével, jelenével.)  Igazán figyelemre méltó bemutatása a szerelemnek. Klisé? 

Az Igazából komédia a nem túl távoli jövőben játszódik. S bár komédia, mégis súlyos disztópia. 

Az előadás pazar volt. Kiváló színészi játék, remek jelmezek (Tihanyi Ildi) és nagyszerű zene (Cser Ádám). 

Mindkét rész egy fergeteges táncjelenettel zárult (Kováts Gergely Csanád). Elképesztő bulihangulatot varázsolva a színpadra és a nézőtérre  is.

Nagyszerű három óra volt. Nevetni jó. 

Kiállításra járni jó. Dataizmus.

 Kiállításra járni jó.

Dataizmus

A képlettől a képig

Barabási Albert - László

Műcsarnok

Kurátor: Mucsi Emese.

Ez a kiállítás nem vizuális élményként marad meg a fejemben. Nem tudom, mikor tudom majd igazán értelmezni. 

Régóta foglalkoztatott: mit is hozott létre Barabási Albert - László hálózatkutató. Nekem a hálózat a világhálót jelent, a szociális hálót, ilyesmit. Ő ezt a maga teljességében szemléli, kutatja. Így emlékszik vissza a kezdetre:

“Pontosan tudom datálni azt a pillanatot, amikor elindult a hálózatok iránti

érdeklődésem. 1994 decemberében a karácsonyi szünetre hazavittem néhány könyvet az IBM raktárából, és ezek olvasása közben született meg egy ötlet: hálózatok. New York-ban éltem, Manhattan utcáin sétálva ismertem fel, mennyi finom háló teszi lehetővé azt, hogy ez az őrült város létezzen. Kezdve az elektromos hálózattal, a víz- és csatornahálózaton át az emberek közötti kapcsolatokig. Rájöttem, hogy ezt a témát senki nem kutatja, nincs leírva, hogyan néznek ki ezek a hálók, hogyan jönnek létre.”

Ebből a sok éven át tartó kutatásból nőtt ki az adatvizualizáció, a dataizmus. Erre voltam kíváncsi, amikor megnéztem a kiállítást a Műcsarnokban. A hálózatkutatás nehéz nekem, a képzőművészet, a festészet közelebb áll hozzám. Vajon megérint-e a dataizmus? 

Ezek a képek, vagyis a konkrét megvalósítás azonban hordoz még egy fontos jelenséget: az emlékeket. A gyerekkort. Az örökséget. Azt, amit szüleinktől, nagyszüleinktől kaptunk. Barabási Albert - László esetében ez a festőhenger. Én régebb óta vagyok fiatal, így emlékszem még nagyszüleim házában a szobák mintáira: mind ilyen festőhengerrel készült (Budapesten már nem volt divatos.). Barabási Albert - László is gyerekként ismerte meg ezt a technikát, majd sok évre elfelejtette, hogy egyszer új életet, új  funkciót és új jelentést adjon e tárgynak. 

“Viszont most hirtelen új megvilágítást kaptak a gyerekkori élményeim – a festőhenger egy médium, amelynek segítségével a saját elképzelést fel lehet vinni a falra vagy vászonra. Úgyhogy saját festőhengereket csináltam.”

Mi is hát az dataizmus? Barabási meghatározása nyomán olyan művészeti irányzat, amely a jelen azon tapasztalataira reagál, hogy az adatok már nem csupán adatok, információforrások, hanem az életünket, a viselkedésünket, az ízlésünket, a döntéseinket befolyásoló tényezők. 

A művészet a valóságból táplálkozik, annak tart tükröt. A 21. század valóságában meghatározó a világháló, a számítógépek, az algoritmusok. Furcsa valóságnak nevezni a hálót és az algoritmusokat, de hát az. Vagy nem? Mi a valóság? És ha a művészet kiindulópontja az adat, mint a kiállított munkák esetében, akkor hol van a kapcsolódási pont a befogadó és az alkotó között. Illetve, az adatvizualizáció még adat? Vagy annak “égi mása”? Adat-e a Roueni katedrális? És a róla készült Monet-festmény? Azt hiszem, tévúton járok. De lehet, hogy nem. Lehet, hogy mindez még annyira új, hogy időre van szükség, amíg kialakul az új kommunikációs nyelv, amely által befogadhatóak ezek az alkotások. Abban biztos vagyok, hogy nagyon kell figyelnünk, koncentrálnunk, mert ez nem a jövő, hanem a jelen. Értenünk kell azt a világot, amely körülvesz minket. És a világ megismerésének legjobb módja a művészet, a művészi élmény, a kapcsolódás az alkotáshoz, alkotóhoz. No lám: íme meg is érkeztünk a hálózatokhoz:)

Mert ahogyan Barabási Albert - László megfogalmazta: 

“A dataizmus olyan művészeti gyakorlat, amely felismeri, hogy az adat az emberiség elsődleges eszközévé vált a természet megértésében, a társadalmi folyamatok jellemzésében, az új technológiák fejlesztésében, és annak feltárásában, mi tesz minket emberré. Ez az alkotói szemlélet abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy a művészet nem kerülheti ki, nem hagyhatja figyelmen kívül és nem iktathatja ki az adatot, ha releváns kíván maradni azokban a poszt-vizuális folyamatokban, amelyek társadalmunkat formálják.”

 

Aztán lehet szeretni, vagy nem szeretni. De nem lehet ignorálni. 

A kiállítás három részből áll: Fake News, Banned Books, Num3ers.