Színházba járni jó.
A színházcsináló
Thomas Bernhard
Átrium
Orlai Produkció
Színházba járni jó.
Mindig.
Mert kiszakít a valóságból.
Mert mesél.
Gondolkodtat.
Néha megnevettet.
Néha elringat.
Tükröt tart.
Reménykedünk a katarzisban.
Vagy néha azért, amit
Nietzsche mondott: „...a művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba.”
Ezen a délutánon belepusztultunk mégis.
Thomas Bernhard neve ismerősen cseng, olvasni is lehet, színházban is játszották már korábban is. A legfrissebb említése számomra az irodalmi Nobel-díj átadóján elhangzottakból kiemelve „Krasznahorkai későbbi műveiben továbbfejleszti egzisztenciális mélységekbe vezető írásait, amelyek abban a sötét abszurdizmusban, a burleszk közép-európai hagyományában gyökereznek, amelyet Franz Kafkától Thomas Bernhardig ismerünk.” Ha egy kicsit jobban figyelek, ezek után tudhattam volna. „Sötét abszurdizmus”, „közép-európai hagyományok”. Bár, ettől függetlenül is izgatottan vártam volna az előadást: Alföldi Róbert főszereplésével, Pelsőczy Réka rendezésében.
Nos. Az Átrium Színház nem kis színpadának tátongó, fekete üressége fogadott. Díszlet tehát nincs. Ez mindenképpen érdekes. Ezen gondolkoztam, amíg nézőtársaim még megnéztek egy-egy rövid videót a telefonjukon, vagy befejezték a level 123-at, esetleg töröltek néhány mélt, vagy megválaszoltak párat. Aztán észrevétlenül elkezdődött az előadás. Észrevétlenül, mert a nézőtéri világítást nem kapcsolták le. Így mi, nézők nem váltunk kívülállókká, megszólított részesei lettünk a megérkezésnek. Bár, nem örülhettünk nagyon.
És ott, a széksorok mellett érkezett Bruscon (Alföldi Róbert) a Nemzet Színésze, elegánsan, feketében, napszemüvegben, fehéren csillogó hajjal, három fős társulatával.
A társulat tagjai (Buza Tímea, László Lili, Németh Áron Valentin) szövegszinten csekély szerepet kaptak, Buza Tímea például csak köhög, krákog, egyetlen mondat nélkül, a másik két szereplő sem beszél sokat, csakúgy, mint az ötödik, a művelődésszervező (Ficzere Béla). Noha (később) mocorog bennünk a gondolat, hogy a 150 perces előadás így kissé monológok egymásutánja, de nem engedünk ennek az érzésnek, mert a szereplők nélkül nem jöhetnének létre a (szerény) dialógusok és a szituációk. Ficzere Béla mozdulatlan, rezzenéstelen karaktere pompás kiegészítője a Nagy Színházcsináló heves indulatainak. A két fiatal röpke bulizós jelenete pedig tökéletesen bemutatja a generációs szakadékot, amely szolid háttérszálként azt a kételyt mutatja meg, hogy vajon mindaz, amit látunk, fontos-e? Vagy az élet réges-rég túlhaladta ezeket a gondolatokat, eszméket... (De azért a végén mégis egy kicsit ott marad az érzés...a monológokról...)
Mit mutat be nekünk az előadás? Az első részben a megérkezés „traumáját”, a Nagy Színházcsináló turnéját, mely vidéken, kis falvak művelődési házaiban zajlik. Bruscon (Alföldi Róbert) mindvégig a körülményeket, az őt körülvevő világot szidja, savazza, gyalázza. És azt is, hogy Ő, a Nagy Bruscon, a Nemzet Színésze (Alföldi Róbert) erre kényszerül. A kisszerű helyszínek, a kicsi és vidéki közönség, akik észre sem veszik, ha a szövegből (Bruscon saját műve, mert ő ebben is nagy és utolérhetetlen) kihúznak egy-két felvonást (disznók elé gyöngyöt). És közben a visszatérő morgás: a szag (elviselhetetlen, disznóólszagú) a színpad (ócska, be fog szakadni), a közönség (szellemileg sivár, provinciális). És az öregemberes rigolyák: legyen marhahús leves palacsintatésztával (ez az egyetlen jó dolog a turnéban), a memóriahabos párna (az evés mellett az alvás a legfontosabb a korosodó művész és ember számára), az ásványvíz (palackos, meghatározott márka).
A kontextust Bruscon (Alföldi Róbert) múltja és jelene adja. Oh, igen. Régen minden jobb volt. Ezt mi sem vitatjuk. De az idősíkok párhuzama között csupa fröcsögés, leminősítés vonatkozik a jelenre. És itt kezdődött (számomra) a csodálkozás, a megtorpanás. Mert kétségtelenül tragikus mindaz, ami ma, itt a művészettel, a művészekkel történik, de vajon dolga-e a színháznak ennyire direkt és ennyi konkrét utalást tenni? (Nem, nem dolga. Aki kíváncsi erre az előadásra, az pontosan ismeri ezeket a tényeket, jelenségeket. Aki pedig nem, az úgysincs itt.) (Aki itt van, az pedig – remélhetőleg - érti a konnotációt.)
Ugyanakkor az erős párhuzamok, megfeleltetések mégis bizonyítják, hogy mindaz, amit Bruscon (Alföldi Róbert) kárhoztat, szid, gyaláz, az valóban rossz, gyenge, talmi, értéktelen. És nem egy pár cipőről van szó. A világ legnemesebb jelenségéről, a művészetről szólnak a kesergő, fájó, felháborodott, szomorú és dühöngő mondatok. Sic transit gloria mundi. Csakhogy: a művészet tükröt tart. És ha a tükörben a világot látjuk, nos, jó. Olyan, amilyen. De ha a tükörben a művészetet látjuk megfosztva önmagától, akkor valóban bajban vagyunk. Mert mi marad akkor?
A második részben láthatjuk, hogy rendez a nagy Bruscon (Alföldi Róbert).
Igazán beavatottá válunk. Hogyan alakul egy jelenet: „Tartsd feljebb a kezed!” Ne annyira!” „Engedd lejjebb!” „Ne annyira!” „Inkább megmutatom.”
Izgalmas. Érdekes. Ez a rendezés, igen, önmarcangoló, beismerő, tele saját pályájáról felidézett elemekkel, felismerhetőek múltjának sérelmei, elszenvedett csapásai. A fájdalom és szomorúság. Például így: „Az állampolgárokat egymás ellen uszították, a kultúrát kisajátították, a színházművészetet lezüllesztették, az egyetemet elfoglalták, a művészeket kiéheztették, a nézőket lenézték, szakmaiatlan senkiket tettek pozícióba, az embereket olyan szinten elbutították, hogy azok már azt sem tudják, mi érték és mi nem, mi igaz és mi nem.”
A záró jelenet: a díszlet összeomlik, maga alá temeti Bruscont (mintha ezzel ismerné be, hogy mindaz, amit tett(ek) és ahogyan, az ma már nem lenne lehetséges. És eközben mondja szövegét, mely a nagy elődök névsora, színészek és rendezők nevei, a legnagyobbaké, az ikonoké - újra és újra hozzátéve: „és én, én, én!”
Mégis miért? Élőnek szobrot? Miért? Alföldi Róbert nagy művész. Meghatározó színésze és rendezője korunknak. Nem értem, miért kell őt magát, konkrétan megjeleníteni, miért foszt meg minket az előadás a gondolkodástól, a ráismeréstől, miért nem hathat a szöveg konnotációja. (Ugyanez a kétség ébredt fel bennem az Örkény Solnesse közben, ahogy Mácsai Pál életének darabjai összekeveredtek Ibsen szövegével.)
Amúgy persze, nagyon jó előadás volt A színházcsináló. Profi. Csakhát...
.jpg)
