Színházba járni jó.

 

Színházba járni jó.

némacsend

Shakespeare Hamletje után      

 

Katona József Színház

ifj. Vidnyánszky Attila rendezése

 

Az előadást bemutató papíron az előadásról magáról semmit sem olvashatunk. Összefoglalja a Hamlet történetét és bemutatja a produkció alkotóit, létrehozóit. 

Igen, produkció. Talán: mozgásszínház.

 

 

Az értelmezés koncentrikus köröket kínál. 

A Hamlet apa – fiú konfliktus. A Hamlet így, generációs konfliktus. A Hamlet a hatalom és az alattvalók konfliktusa. A Hamlet a látszat és a valóság konfliktusa. 

A díszlet a valaha volt SZFE auláját mintázza. Ez újabb értelmezési réteget kínál.

A jelmezek először a hetvenes éveket idézik, később már nem karakteresek.

 

Az első kb. 15 percben még elhangzik néhány óvatos, halk mondat, a későbbiekben egyre kevésbé, majd egyáltalán nem használja a verbalitást az előadás. 

Horatio, akinek szerepe lenne „híven elmondani” a történetet – néma. 

Így magunkra maradunk.

 

Hamlet apja (Fekete Ernő) ásít, majd hasonlóan az ásításhoz fájdalmasan ordít, érzelemmentes.

Claudius (Dankó István) kissé bizonytalan, gyanakvó, végül megőrül. Gertrúd (Rezes Judit) nem találja pontosan a helyét, igyekszik mindenki felé megfelelni. Ophelia (Kanyó Kata) először jelmeze szerint iskolás lány, majd vörös, szűk ruhában már érett nő. Bár meghal, de utána újra jelen van a színen – a (talán) danse macabre jelenetben. Polonius (Keresztes Tamás) fej nélkül vesz részt ugyanabban. És Hamlet (Gloviczki Bernát) tétova ifjúként csak sodródik, látható jele nincs a kételynek vagy az elhatározásnak – megteszi, amit meg kell. 

 

Tánc és zene, tangó és csoportosan előadott lépések, szaggatott, már-már rángatózó mozdulatok felmosókefével, anélkül. Rengeteg mozgás, folyamatos változás, szinte nincs megpihenés, hangos zene és füst. Feszültség.

 

Ha apa - fiú konfliktus, akkor a díszlet mindenképpen a nem túl régi múltat idézi: az SZFE (ahol tanult a rendező) elfoglalását, így is és úgy is. Ebben a rendező apja meghatározó szerepet játszott. Kérdés persze, hogy a nézők vajon mind emlékeznek-e még erre, tudják-e azonosítani a vörös oszlopokat, érdekli, érdekelte-e őket, de különösen kérdés, hogy ez a nagyon konkrét aktualizálás hozzátesz-e valamit a Hamlethez (vagy a Hamlet nyománhoz). S ugyanígy kérdéseket vet föl, hogy a hatalom megragadása, megtartása mögött húzódó generációs konfliktus mennyiben válik átélhetőbbé a két színházi ember személyes szembenállásán keresztül. 

 

A színészek 1 óra 45 percen keresztül óriási munkát végeznek. Valami olyat, amit nem szoktak: nem beszélnek és mégis megkísérlik eljátszani a Hamletet. (Vagyis a Hamlet nyomán – valamit.) 

Kérdés persze, ha a nézők között van olyan (LOL), aki nem ismeri Shakespeare művét, akkor mit kezd a látottakkal? Hogyan értelmezi? Ha nem Hamlet, akkor mi? Akkor van-e ilyen-olyan konfliktus? És ha Horatio nem meséli el híven az eseményeket, akkor vajon mi az, amivel az előadás végén távozunk? Ha katartikus érzésekkel nem is, de a lehetséges értelmezések valamelyikével legalább? Jobbá váltunk? Azonosultunk? Küzdöttünk és elbuktunk? 

Némacsend.

 

Én ismerem Shakespeare művét. És elfogadom, hogy lehet, szabad másként bemutatni – nem klasszikus formában, hiszen éppen azért lehetséges ez évszázadok múltán, mert klasszikus, örök, megszólít, hiszen ugyanazt éljük át más díszletek közt és mást jelmezt viselve. Hogy a művészet által lássunk tisztábban a magunk dolgaiban.

 

Ez, most, minden erőfeszítés, minden művészi igyekezet ellenére nem valósult meg.

 

Színházba járni jó.

 Színházba járni jó.

Csehov, kétszer

Erdőszellem, avagy a föld az őrült, amely még a hátán hord titeket

Ivánka bácsi

Színházba járni jó. Nem csak az élmény, a valóságból való kicsekkolás, az esetleges katarzis miatt. Néha azért is, ha mindez korlátozott. Főleg a katarzis. Csehov estében ez természetes. Nem is vártam mást. Ugyanakkor hosszabb, elhúzódó gondolatmenetet eredményez. Ha akarjuk.

 

Mind tudjuk: Csehov a drámaiatlan drámák létrehozója, ez pedig azt jelenti, nincs konfliktus, nem ütköznek eszmék, értékek. Igazából vergődés van. Nincs dráma. De akkor hogyan szólít meg Csehov? Részben kontrasztot teremthet. Másrészt, lehet, hogy nem vagyunk mindig őszinték ebben a teljesítmény orientált világban. Lehet, néha nem vállaljuk a jelen súlyát és felelősségét. Lehet, hogy a jövőbe helyezzük a jelen tétova mélázását. És így akár magunkra ismerhetünk. 

 

A két előadás: 

Erdőszellem, avagy a föld az őrült, amely még a hátán hord titeket, Radnóti Miklós Színház, rendező: Valló Péter

és

Ivánka bácsi, jelenetek a földi életből, Budaörsi Latinovits Színház, rendező: Keresztes Tamás

 

A két Csehov mű tulajdonképpen ugyanaz a történet, az Erdőszellem 1889-ben, a Ványa bácsi tíz évvel később íródott. Nevezhetjük az Erdőszellemet (Magyarországon korábban A Manó címmel futott) a Ványa bácsi ősváltozatának, vagy nevezhetjük ez utóbbit az előbbi újragondolásának, tökéletesítésének.

 

Valló Péter már dolgozott a darabbal korábban, s a nyílt próbán azt mondta, hogy be kell látnunk: nem változott semmi, az élet ugyanúgy „helyette-élet”, ugyanúgy, ahogyan Csehov bemutatta és ugyanúgy, ahogyan a 20. század végén annak tűnt. A komótos cselekmény kérdéseket tesz fel: miért ilyen az élet? És miért ilyen még mindig? És miért ennyire bonyolultak az emberek közötti kapcsolatok? És finom hangsúlyt helyez egy olyan kérdésre, amely valószínűleg korábban nem is tűnhetett a darab által felkínált kérdésnek: mi lesz a földdel? És mi lesz velünk a tönkretett földön? Ezt vetíti előre a hosszú cím, s ezzel tereli gondolatainkat az annyira aktuális problémához: felelősek vagyunk mindnyájan, akkor is, ha nem veszünk erről tudomást. 

A Radnóti előadása profi munka: kiváló színészi alakítások (Schneider Zoltán mosolyogtatóan szerethető Szerebjakova, Mészáros Blanka az unatkozó feleség szerepében, Porogi Ádám egyszerre cinikus és szenvedélyre vágyó Fjodorként) esendő és szerethető karakterek. Harmonikus díszlet és jelmezek. A jelen idejű, élő zenei kíséret, aláfestés meghitté és intenzívebbé teszi az előadást. És itt még Csehov kínál egy halvány reményt. Talán. 

 

Az Ivánka bácsi díszletének meghatározó eleme egy megfeneklett, rozsdás, szörnyű állapotban lévő hajóroncs. Igen, mint a szereplők élete. 

Az előadás egy részében a színpad elé lehulló szakadt, zöld vászonra vetített árnyképek mutatják a szereplők dialógusát. Így csak a hangjuk közvetít.

A jelmezek (talán) maiak, de mérhetetlen lepukkantságot árasztanak.

Az Ivánka bácsi befejezése nagyon szomorú: Ibsen Vadkacsáját juttatta eszembe: jobb-e tudni, ha élethazugságban élünk? Vagy jobb benne élni tudatlanul? A záró jelenetben minden visszarendeződik, mintha mi sem történt volna, folytatódik az élet, elvetélt, vagy meg sem rajzolt vágyakkal. Élettel, amely nem élet.

Előtte pedig Ivánka bácsi (Alföldi Róbert kiváló alakítása) szánalmas, tétova, duzzogó, még reménykedő, de újra és újra megalázott alakja szomorít el minket. Óriási kérdés: Ivánka bácsi valóban ilyen lepukkant? Vagy ez fölösleges és kontraproduktív: számomra erősebb és meggyőzőbb hangon szól az, aki úgy reményvesztett, hogy közben megőrzi méltóságát. Mert az sokkal nehezebb és sokkal súlyosabb.

 

Nos, mit is adott ez a két Csehov? A Radnóti Színház egy klasszikus, kellemes előadást, mely szelíd fénnyel mutatott bejárható gondolati utakat. A Budaörsi Latinovits Színház egy inkább unatkozó, feszengő részvételt.

 

 

 

Moziba járni jó.

 Moziba járni jó.

Érzelmi érték

Joachim Trier rendezése 

 

Nem tudunk kapcsolódni egymáshoz. Nincs kommunikációs rendszer a kezünkben. Akkor sincs – talán éppen akkor nincs -, amikor vérségi, genetikus, családi kötelék van közöttünk.

És oh, milyen szép is, ha művészek szenvednek ettől, hiszen számukra adott (adott?) a magyarázat (kifogás?): a művészet minden előtt!

Egy apa. Nagy filmrendező.

Az egyik lánya. Nagy filmszinésznő.

A másik lánya. Történész, családanya.

Az apa anyja náciellenes tevékenysége miatt két év kínzást és börtönt szenved el. Később öngyilkos lett a családi házban.

Az apa felesége terapeuta, de házasságán nem tud segíteni. Meghal ő is.

Az idősebb lány megkísérli a lehetetlent. Biztonságot nyújtani húgának. Több, kevesebb sikerrel.

Három generáció. Csupa, csupa seb, sérülés, bánat és fájdalom. 

 

„Nem igazán tudunk beszélni.” – Ki tud?

„Az apám nagyon bonyolult ember.” – Melyikünké nem az?

„Szerintem itt az ideje, hogy rendesen elbeszélgessünk.” – A mondat, amire mind vágyunk, és amitől mind rettegünk.

„Hogy lesz valakiből ilyen jó ember ilyen gyerekkor után?” – Vannak még csodák. Szerencsére.

 

A film azt mutatja meg, mi az, amit tudhatunk, mi az, amit megismerhetünk, mi az, amire már nincs hatásunk és mit tehetünk még. Akkor is, ha zsigerből tiltakozik az összes (tudatalatti) agysejtünk. És vajon, hogyan lehetünk képesek megérteni a másikat, és ha nem is elfogadni, de nem gyűlölni őt.

 

Gyönyörű képek, káprázatos mozaik a transzgenerációs és saját jogú traumákról. A bevezető jelenet pedig egyszerűen alig, alig kibírható: olyan feszült és olyan gyönyörű, hogy majd’ bele kell halni. A következő két óra pedig lenyűgözően intellektuális és érzelmi érték. 

 

Csodálatos film. Felemelő. 

 

 

Moziba járni is jó.

 Moziba járni is jó.

 

Hamnet

Chloé Zhao rendezése

 

 

Igen, Shakespeare korában együtt létezett (hol így, hol úgy) a két név: Hamlet, Hamnet. Egy régi, régi sírkövön az utóbbi szerepel. De mindez csak lehetőség arra, hogy ez a csodálatos film rólunk szóljon. Úgy, ahogyan Shakespeare minden műve rólunk szól. Más a díszlet, más a jelmez, de az emberek – a szereplők és mi, nézők, befogadók – nem változunk.

Nők.

Nők, akik a férfiak mellett élnek, társaik, szerelmeik.

Anyák.

Anyák, akik átélik a szülés, születés, a teremtés és a halál örömét, fájdalmát.

Férfiak.

Férfiak, akik társak, de másra is rendeltettek. 

Apák.

Jelenlévők, távol levők.  

És persze, a gyerekeik.

 

A különös kémia, ami egymásnak rendel két embert. 

Akkor is, ha a hétköznapokban már elválnak, mert el kell válniuk egymástól. A kötelék megmarad, akkor is, ha feszül és néha a húsba vág. Fáj. De egy nő, különösen a 16-17. században, egy feleség és anya, még ha oly érzékeny is, még ha annyira együtt lélegzik a természettel és az ősi tudással nem tudja követni férjét. Még akkor sem, ha ő az egyetlen, aki tudja: ez a férfi más, több, különös.  És ez a nő ezzel a tudással segíti a férfit, nem akadályozza, nem húzza vissza a hétköznapokba. Mert tudja: az ő helye Londonban van, ott, ahol kibontakozhat a művészete. A Hamnetben ő áll a fókuszban, az ő értelmezésében ismerjük meg a történetet, árnyaltan, szépen, ahogyan csak egy nő láthatja az életet.

 

A film ennek a szerelemnek és házasságnak a történetét meséli el, melynek része a három gyerek cseperedő élete is, majd a pestis és a tragédia. S azt ezt követő szakadék, melybe mind belezuhannak. Látványosan és egyértelműen, vagy rejtve és elfojtva. 

A történet gyönyörű képi világa és komplex szimbolikájának szövete elvarázsol a két óra alatt. És bizony, néha könnyezünk is. Igen, az érzelmeinkre hat. 

Mi másra is akarna hatni? 

Az életről mesél, amelyben szeretünk és küzdünk, nevetünk és sírunk, melynek tükröt tart a művészet.

És persze, felkínál egy lehetőséget a Hamlet születésének eredőjére.

 

De számomra nem (csak) erről szólt. Hanem a művészet erejéről, amely felemel és megtisztít, amely láttat és megmutat olyan mélységeket, amelyeket nélküle nem vagyunk képesek meglátni. A művészet erejéről, amely lehetővé teszi, hogy az életünk örömét és fájdalmát egy másik, szublimált állapotban újra átéljük, megértsük, akár meg is szeressük. 

A katarzisról.

Gyönyörű volt. 

 

Tudom, túlzásnak tűnik, de minden tökéletesnek tűnt: az adaptált forgatókönyv Maggie O’Farrell regénye nyomán, színészek (Jessie Buckley, Paul Mescal, Emily Watson...) játéka, a rendezés (Chloé Zhao), az operatőri munka (Lukasz Zal), a jelmezek és a díszlet. Talán, ezért kapott annyi díjat. És hozzáteszem: a kiindulópont Shakespeare. Még mindig. Mert örök.  

 

 

Kiállításra járni jó.

 Kiállításra járni jó.

 

Tihanyi 140. Tihanyi Lajos (1885 – 1938) életmű-kiállítás

Magyar Nemzeti Galéria

A kiállítás kurátora: Gergely Mariann

Tihanyi Lajos nevét és alkotásait az 1970-es évekig kevéssé ismerhette a közönség. Talán, a Nagybányai-iskola „Neósok” körének tagjaként.

Kalandos, izgalmas és kicsit megrázó életét még kevésbé. 11 éves korában agyhártyagyulladást kapott, s bár felépült, de elvesztette hallását. Örökre. Megtanult szájról olvasni. És beszélni is, amennyire ez lehetséges volt.

Számára így a kommunikáció abszolút eszköze a vizualitás maradt. 

„Mintha ólomfalak között élt volna, nem hallott semmit a világ zajából. Csakúgy nem érzékelte a madarak énekét, mint az emberek kétértelmű fecsegését, vagy az ágyúk rémületet keltő dörejeit. Szegényebb és tragikusabb figura volt nálunknál, de ugyanakkor gazdagabb és boldogabb is.” (Kassák Lajos)

 

A Székesfőváros Iparrajziskolája után nem képezte hivatalosan magát, a korszellem és a kortársak hatottak rá. 

A 20. század elején a Nagybányai Művésztelep tagjai, így Tihanyi is, a (párizsi) Matisse-csoport stílusához igazodtak, mint posztimpresszionalisták, harsány, élénk, erőteljes színekkel dolgoztak. 

Művészi bemutatkozását Kassák Lajos meghívására tarthatta a MA-kör kiállítótermében. Ekkor már a Nyolcak csoport tagja. 

Így amikor 1919-ben emigrált (soha többé nem tért vissza Magyarországra) már ismert volt a neve.

Az első állomása Bécs volt, majd Berlin, Párizs, New York és 

ismét Párizs – ekkor az Abstraction-Création csoport tagja.  

Sírja a Père Lachaise temetőben van. 

A Nagybányai-kör után, a Nyolcak-csoport tagjaként festészetében meghatározó volt az avantgárd, a Fauve-csoport és kubizmus hatása, pl. Cézanne, Picasso.

A tájképek után a portréfestészet, a csendéletek, majd az absztrakt festészet (mely alkotásokat csak a hagyaték Magyarországra kerülése után ismerhette meg a közönség) vált dominánssá munkáiban. 

Önarckép

Tinával (André Kertész fotója)

És Tina a festményen

Tihanyi sosem vált meg képeitől. Valahányszor költözött, ládákba csomagolta műveit, s vitte magával. Festményei többségét franciaországi barátai őrizték meg, óvták a háború alatt, majd  a magyar államnak adományozták 1970-ben.

„A ma élők között az élen tudta magát, Picassoval, Kokoschkával egy sorban. Az itthon festett képei különösen becsesek.  (1907-1919). Néhány tájképének a legjobb magyar képek között itthon van a helye. Mint ahogy ő maga is hiába volt a Café du Dôme teraszának ismert alakja, - neki itthon van a helye közöttünk. Mert azok ott kint – néhány odaadó barátján kívül – legfeljebb, ha megbámulták, kötekedtek vagy kedveskedtek vele. De mi a szívünk egy darabkájával betakarjuk, s vonuló múlásában integetünk utána, aki együtt utazik a magunk tűnő fiatalságával.” (Berény Róbert)

 

Színházba járni jó.

 Színházba járni jó.

 

A színházcsináló

Thomas Bernhard

Átrium

Orlai Produkció

 

Színházba járni jó. 

Mindig.

Mert kiszakít a valóságból. 

Mert mesél. 

Gondolkodtat.

Néha megnevettet. 

Néha elringat. 

Tükröt tart. 

Reménykedünk a katarzisban.

Vagy néha azért, amit 

 

Nietzsche mondott: „...a művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba.” 

 

Ezen a délutánon belepusztultunk mégis. 

 

Thomas Bernhard neve ismerősen cseng, olvasni is lehet, színházban is játszották már korábban is. A legfrissebb említése számomra az irodalmi Nobel-díj átadóján elhangzottakból kiemelve „Krasznahorkai későbbi műveiben továbbfejleszti egzisztenciális mélységekbe vezető írásait, amelyek abban a sötét abszurdizmusban, a burleszk közép-európai hagyományában gyökereznek, amelyet Franz Kafkától Thomas Bernhardig ismerünk.” Ha egy kicsit jobban figyelek, ezek után tudhattam volna. „Sötét abszurdizmus”, „közép-európai hagyományok”. Bár, ettől függetlenül is izgatottan vártam volna az előadást: Alföldi Róbert főszereplésével, Pelsőczy Réka rendezésében.

 

Nos. Az Átrium Színház nem kis színpadának tátongó, fekete üressége fogadott. Díszlet tehát nincs. Ez mindenképpen érdekes. Ezen gondolkoztam, amíg nézőtársaim még megnéztek egy-egy rövid videót a telefonjukon, vagy befejezték a level 123-at, esetleg töröltek néhány mélt, vagy megválaszoltak párat. Aztán észrevétlenül elkezdődött az előadás. Észrevétlenül, mert a nézőtéri világítást nem kapcsolták le. Így mi, nézők nem váltunk kívülállókká, megszólított részesei lettünk a megérkezésnek. Bár, nem örülhettünk nagyon.

És ott, a széksorok mellett érkezett Bruscon (Alföldi Róbert) a Nemzet Színésze, elegánsan, feketében, napszemüvegben, fehéren csillogó hajjal, három fős társulatával. 

A társulat tagjai (Buza Tímea, László Lili, Németh Áron Valentin) szövegszinten csekély szerepet kaptak, Buza Tímea például csak köhög, krákog, egyetlen mondat nélkül, a másik két szereplő sem beszél sokat, csakúgy, mint az ötödik, a művelődésszervező (Ficzere Béla). Noha (később) mocorog bennünk a gondolat, hogy a 150 perces előadás így kissé monológok egymásutánja, de nem engedünk ennek az érzésnek, mert a szereplők nélkül nem jöhetnének létre a (szerény) dialógusok és a szituációk. Ficzere Béla mozdulatlan, rezzenéstelen karaktere pompás kiegészítője a Nagy Színházcsináló heves indulatainak. A két fiatal röpke bulizós jelenete pedig tökéletesen bemutatja a generációs szakadékot, amely szolid háttérszálként azt a kételyt mutatja meg, hogy vajon mindaz, amit látunk, fontos-e? Vagy az élet réges-rég túlhaladta ezeket a gondolatokat, eszméket... (De azért a végén mégis egy kicsit ott marad az érzés...a monológokról...)

 

Mit mutat be nekünk az előadás? Az első részben a megérkezés „traumáját”, a Nagy Színházcsináló turnéját, mely vidéken, kis falvak művelődési házaiban zajlik. Bruscon (Alföldi Róbert) mindvégig a körülményeket, az őt körülvevő világot szidja, savazza, gyalázza. És azt is, hogy Ő, a Nagy Bruscon, a Nemzet Színésze (Alföldi Róbert) erre kényszerül. A kisszerű helyszínek, a kicsi és vidéki közönség, akik észre sem veszik, ha a szövegből (Bruscon saját műve, mert ő ebben is nagy és utolérhetetlen) kihúznak egy-két felvonást (disznók elé gyöngyöt). És közben a visszatérő morgás: a szag (elviselhetetlen, disznóólszagú) a színpad (ócska, be fog szakadni), a közönség (szellemileg sivár, provinciális). És az öregemberes rigolyák: legyen marhahús leves palacsintatésztával (ez az egyetlen jó dolog a turnéban), a memóriahabos párna (az evés mellett az alvás a legfontosabb a korosodó művész és ember számára), az ásványvíz (palackos, meghatározott márka). 

A kontextust Bruscon (Alföldi Róbert) múltja és jelene adja. Oh, igen. Régen minden jobb volt. Ezt mi sem vitatjuk. De az idősíkok párhuzama között csupa fröcsögés, leminősítés vonatkozik a jelenre. És itt kezdődött (számomra) a csodálkozás, a megtorpanás. Mert kétségtelenül tragikus mindaz, ami ma, itt a művészettel, a művészekkel történik, de vajon dolga-e a színháznak ennyire direkt és ennyi konkrét utalást tenni? (Nem, nem dolga. Aki kíváncsi erre az előadásra, az pontosan ismeri ezeket a tényeket, jelenségeket. Aki pedig nem, az úgysincs itt.) (Aki itt van, az pedig – remélhetőleg - érti a konnotációt.)

Ugyanakkor az erős párhuzamok, megfeleltetések mégis bizonyítják, hogy mindaz, amit Bruscon (Alföldi Róbert) kárhoztat, szid, gyaláz, az valóban rossz, gyenge, talmi, értéktelen. És nem egy pár cipőről van szó. A világ legnemesebb jelenségéről, a művészetről szólnak a kesergő, fájó, felháborodott, szomorú és dühöngő mondatok. Sic transit gloria mundi. Csakhogy: a művészet tükröt tart. És ha a tükörben a világot látjuk, nos, jó. Olyan, amilyen. De ha a tükörben a művészetet látjuk megfosztva önmagától, akkor valóban bajban vagyunk. Mert mi marad akkor?

 

A második részben láthatjuk, hogy rendez a nagy Bruscon (Alföldi Róbert). 

 

Igazán beavatottá válunk. Hogyan alakul egy jelenet: „Tartsd feljebb a kezed!” Ne annyira!” „Engedd lejjebb!” „Ne annyira!”  „Inkább megmutatom.” 

Izgalmas. Érdekes. Ez a rendezés, igen, önmarcangoló, beismerő, tele saját pályájáról felidézett elemekkel, felismerhetőek múltjának sérelmei, elszenvedett csapásai. A fájdalom és szomorúság. Például így: „Az állampolgárokat egymás ellen uszították, a kultúrát kisajátították, a színházművészetet lezüllesztették, az egyetemet elfoglalták, a művészeket kiéheztették, a nézőket lenézték, szakmaiatlan senkiket tettek pozícióba, az embereket olyan szinten elbutították, hogy azok már azt sem tudják, mi érték és mi nem, mi igaz és mi nem.”

 

A záró jelenet: a díszlet összeomlik, maga alá temeti Bruscont (mintha ezzel ismerné be, hogy mindaz, amit tett(ek) és ahogyan, az ma már nem lenne lehetséges. És eközben mondja szövegét, mely a nagy elődök névsora, színészek és rendezők nevei, a legnagyobbaké, az ikonoké - újra és újra hozzátéve: „és én, én, én!”

 

 

Mégis miért? Élőnek szobrot? Miért? Alföldi Róbert nagy művész. Meghatározó színésze és rendezője korunknak. Nem értem, miért kell őt magát, konkrétan megjeleníteni, miért foszt meg minket az előadás a gondolkodástól, a ráismeréstől, miért nem hathat a szöveg konnotációja. (Ugyanez a kétség ébredt fel bennem az Örkény Solnesse közben, ahogy Mácsai Pál életének darabjai összekeveredtek Ibsen szövegével.) 

 

Amúgy persze, nagyon jó előadás volt A színházcsináló. Profi. Csakhát...