Kiállításra járni jó. Budapest a festők szemével

 Kiállításra járni jó.

Budapest a festők szemével

Kieselbach Galéria

Kurátor: Molnos Péter

Jövünk, megyünk, sietünk, rohanunk, tartunk valahonnan valahová Budapest utcáin. De vajon, kószálunk-e néha? Céltalanul, meg-megállva, ránézve, rácsodálkozva a város szépségeire? 

Különleges tárlatot mutat be a Kieselbach Galéria: 150 év alkotásait, melyek mind-mind Budapest egy-egy arcát villantják fel - festők szemével. Csaknem száz kép, magángyűjteményekből (melyeket máskor sohasem láthatunk),  a Kiscelli Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria anyagából. A nagy klasszikusok, a vadak, az art deco, a nagybányai- és római festőiskola és az École de Paris alkotói vonulnak fel káprázatos sokaságban. (Mellékes infó: a festmények közel 3 milliárd forint értékűek. Tényleg mellékes, az élmény megfizethetetlen:)

Budapest a Monarchia idején vált világvárossá: Bécs, Berlin, Párizs méltó riválisává. Illyenné:

“Nem állok udvarlóid közé; nem magasztalom természettől örökölt maradandó szépségeidet. Nekem az a szépséged tetszik, mely veszendő, mely az ördögé: a fiatalságod szépsége. Mert te vagy a legfiatalabb nagyváros, te vagy a bálozó kisasszony a nagyvárosok között.” (Ambrus Zoltán:Szentimentális séta, 1885) (A kiállítás egyik kísérő szövege)

Akkor még ilyen ifjak sétáltak Budapest utcáin.

Nos, ezt a veszendő, azóta bizony sok helyütt el is veszett szépséget láthatjuk viszont a vásznakon. A Keleti pályaudvar, a Városliget, a Rákóczi út, az Erzsébet híd, akár a Dráva utca, vagy a Tabán…Ezeken a városi tájképeken csak a várost látjuk, ritkán a város lakóit. Így hát mérhetetlen csendet, nyugalmat, szépséget árasztanak.

A kiállítás külön termet szentel Vaszary János képeinek. Az oly igen kedvelt, a harmincas években festett Duna-korzó képeknek, ahol minden annyira kellemes, szép, vidám, derűs - élni jó hangulatot áraszt.

Aztán…

De a város lassan, lassan újra élt, újra szépült. 

“A város tüneményesen szép, elhanyagoltsága dacára. (Mert még mindig szánalmasan elhanyagolt.  Alig tudok úgy megállni a legexponáltabb helyeken, hogy valami romhalmaz, szemét, ócskaság a képbe ne kerüljön.) [...] A Lánchídon állva, a Gellérthegy felé fordulva, a hevesen fújó déli szélben, a zölden kavargó vízben, s a kürtölő hajókban a szépségnek igazi ősi-egyszerű támadása éri az embert. Isteni (lehetne) ez a város Ez a Duna-part példátlan a világon.” (Mácsai István naplója, 1960 augusztus 13.) (A kiállítás másik  kísérő szövege)

Ez a város már, a festők szemén keresztül, nyüzsgő, mozgalmas, budapestiekkel teli környezet. Így, történelmi forrásként is nézhetjük a képeket: milyen volt az a Budapest? 

És mi maradt....?

A 21. század markáns nyomokat hagyott  a 153  éves városon. Talán, lesznek festők, akik megörökítik a MOL-tornyot, vagy a Duna Arénát a kései utódoknak.

Kiállításra járni jó. Dolce vita.

Kiállításra járni jó.

Dolce vita                                    

Magyar Nemzeti Galéria

Kurátor: Prágai Adrienn

Dolce vita - mindnyájunk szótárában ott van ez az édes kifejezés. Vágyunk rá, hiányoljuk, vagy éppen élvezzük a dolce far niente pillanatait. Ennek a bemutatását vártam a kiállítás megtekintésekor: Itália, szikrázó napfény, kék ég és még kékebb tenger, illatok, fények, művészet és kulináris élvezetek.

A magyar alkotók évszázadok óta zarándokoltak el Itáliába, a művészetek paradicsomába, hogy megcsodálják a műveket, legyenek azok az ókorból származóak, vagy a reneszánsz korából, vagy barokk alkotások, egészen a 20. századig - mind, mind minta, téma  és inspiráció.

Egy kiállítás élménye lehet extatikus, és lehet visszafogott is. 

A múzeumi ajánló végül is orientált: a hangsúlyt Vasary képeire és a filmeket bemutató plakátokra tette. És valóban. Ott volt az az élmény, amelyet magával vihet a látogató. Az oda vezető út azonban kissé nehezen felidézhető. Szobrok és képek, amelyeken kétséget kizáróan tetten érhető Itália szelleme, az inspiráció, a nagy elődök munkáinak visszfénye. Amit megőrzök erről a kiállításról az a néhány Vaszary János kép - mert már eddig is nagyon szerettem, 

valamint a filmek plakátjai, amelyek felidézték a korszakot, azt a világot, amikor éppen hogy csak belekóstolhattunk az európai filmekbe, pl. Federico Fellini fantasztikus rendezéseibe. Ezek a plakátok a magyar grafikusok izgalmas, összetett látványvilágú képei.

És ezt is, nosztalgikusan...

A dolce vita-életérzés időtlen: az utolsó képen kortárs Benczúr Emese színes cukorpapírkákból írta fel - hogy távoztunkban még egyszer rögzítsük: az élet szép.

Kiállításra járni jó. Dataizmus.

 Kiállításra járni jó.

Dataizmus

A képlettől a képig

Barabási Albert - László

Műcsarnok

Kurátor: Mucsi Emese.

Ez a kiállítás nem vizuális élményként marad meg a fejemben. Nem tudom, mikor tudom majd igazán értelmezni. 

Régóta foglalkoztatott: mit is hozott létre Barabási Albert - László hálózatkutató. Nekem a hálózat a világhálót jelent, a szociális hálót, ilyesmit. Ő ezt a maga teljességében szemléli, kutatja. Így emlékszik vissza a kezdetre:

“Pontosan tudom datálni azt a pillanatot, amikor elindult a hálózatok iránti

érdeklődésem. 1994 decemberében a karácsonyi szünetre hazavittem néhány könyvet az IBM raktárából, és ezek olvasása közben született meg egy ötlet: hálózatok. New York-ban éltem, Manhattan utcáin sétálva ismertem fel, mennyi finom háló teszi lehetővé azt, hogy ez az őrült város létezzen. Kezdve az elektromos hálózattal, a víz- és csatornahálózaton át az emberek közötti kapcsolatokig. Rájöttem, hogy ezt a témát senki nem kutatja, nincs leírva, hogyan néznek ki ezek a hálók, hogyan jönnek létre.”

Ebből a sok éven át tartó kutatásból nőtt ki az adatvizualizáció, a dataizmus. Erre voltam kíváncsi, amikor megnéztem a kiállítást a Műcsarnokban. A hálózatkutatás nehéz nekem, a képzőművészet, a festészet közelebb áll hozzám. Vajon megérint-e a dataizmus? 

Ezek a képek, vagyis a konkrét megvalósítás azonban hordoz még egy fontos jelenséget: az emlékeket. A gyerekkort. Az örökséget. Azt, amit szüleinktől, nagyszüleinktől kaptunk. Barabási Albert - László esetében ez a festőhenger. Én régebb óta vagyok fiatal, így emlékszem még nagyszüleim házában a szobák mintáira: mind ilyen festőhengerrel készült (Budapesten már nem volt divatos.). Barabási Albert - László is gyerekként ismerte meg ezt a technikát, majd sok évre elfelejtette, hogy egyszer új életet, új  funkciót és új jelentést adjon e tárgynak. 

“Viszont most hirtelen új megvilágítást kaptak a gyerekkori élményeim – a festőhenger egy médium, amelynek segítségével a saját elképzelést fel lehet vinni a falra vagy vászonra. Úgyhogy saját festőhengereket csináltam.”

Mi is hát az dataizmus? Barabási meghatározása nyomán olyan művészeti irányzat, amely a jelen azon tapasztalataira reagál, hogy az adatok már nem csupán adatok, információforrások, hanem az életünket, a viselkedésünket, az ízlésünket, a döntéseinket befolyásoló tényezők. 

A művészet a valóságból táplálkozik, annak tart tükröt. A 21. század valóságában meghatározó a világháló, a számítógépek, az algoritmusok. Furcsa valóságnak nevezni a hálót és az algoritmusokat, de hát az. Vagy nem? Mi a valóság? És ha a művészet kiindulópontja az adat, mint a kiállított munkák esetében, akkor hol van a kapcsolódási pont a befogadó és az alkotó között. Illetve, az adatvizualizáció még adat? Vagy annak “égi mása”? Adat-e a Roueni katedrális? És a róla készült Monet-festmény? Azt hiszem, tévúton járok. De lehet, hogy nem. Lehet, hogy mindez még annyira új, hogy időre van szükség, amíg kialakul az új kommunikációs nyelv, amely által befogadhatóak ezek az alkotások. Abban biztos vagyok, hogy nagyon kell figyelnünk, koncentrálnunk, mert ez nem a jövő, hanem a jelen. Értenünk kell azt a világot, amely körülvesz minket. És a világ megismerésének legjobb módja a művészet, a művészi élmény, a kapcsolódás az alkotáshoz, alkotóhoz. No lám: íme meg is érkeztünk a hálózatokhoz:)

Mert ahogyan Barabási Albert - László megfogalmazta: 

“A dataizmus olyan művészeti gyakorlat, amely felismeri, hogy az adat az emberiség elsődleges eszközévé vált a természet megértésében, a társadalmi folyamatok jellemzésében, az új technológiák fejlesztésében, és annak feltárásában, mi tesz minket emberré. Ez az alkotói szemlélet abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy a művészet nem kerülheti ki, nem hagyhatja figyelmen kívül és nem iktathatja ki az adatot, ha releváns kíván maradni azokban a poszt-vizuális folyamatokban, amelyek társadalmunkat formálják.”

 

Aztán lehet szeretni, vagy nem szeretni. De nem lehet ignorálni. 

A kiállítás három részből áll: Fake News, Banned Books, Num3ers. 

Kiállításra járni jó.

 Kiállításra járni jó.

 

Tihanyi 140. Tihanyi Lajos (1885 – 1938) életmű-kiállítás

Magyar Nemzeti Galéria

A kiállítás kurátora: Gergely Mariann

Tihanyi Lajos nevét és alkotásait az 1970-es évekig kevéssé ismerhette a közönség. Talán, a Nagybányai-iskola „Neósok” körének tagjaként.

Kalandos, izgalmas és kicsit megrázó életét még kevésbé. 11 éves korában agyhártyagyulladást kapott, s bár felépült, de elvesztette hallását. Örökre. Megtanult szájról olvasni. És beszélni is, amennyire ez lehetséges volt.

Számára így a kommunikáció abszolút eszköze a vizualitás maradt. 

„Mintha ólomfalak között élt volna, nem hallott semmit a világ zajából. Csakúgy nem érzékelte a madarak énekét, mint az emberek kétértelmű fecsegését, vagy az ágyúk rémületet keltő dörejeit. Szegényebb és tragikusabb figura volt nálunknál, de ugyanakkor gazdagabb és boldogabb is.” (Kassák Lajos)

 

A Székesfőváros Iparrajziskolája után nem képezte hivatalosan magát, a korszellem és a kortársak hatottak rá. 

A 20. század elején a Nagybányai Művésztelep tagjai, így Tihanyi is, a (párizsi) Matisse-csoport stílusához igazodtak, mint posztimpresszionalisták, harsány, élénk, erőteljes színekkel dolgoztak. 

Művészi bemutatkozását Kassák Lajos meghívására tarthatta a MA-kör kiállítótermében. Ekkor már a Nyolcak csoport tagja. 

Így amikor 1919-ben emigrált (soha többé nem tért vissza Magyarországra) már ismert volt a neve.

Az első állomása Bécs volt, majd Berlin, Párizs, New York és 

ismét Párizs – ekkor az Abstraction-Création csoport tagja.  

Sírja a Père Lachaise temetőben van. 

A Nagybányai-kör után, a Nyolcak-csoport tagjaként festészetében meghatározó volt az avantgárd, a Fauve-csoport és kubizmus hatása, pl. Cézanne, Picasso.

A tájképek után a portréfestészet, a csendéletek, majd az absztrakt festészet (mely alkotásokat csak a hagyaték Magyarországra kerülése után ismerhette meg a közönség) vált dominánssá munkáiban. 

Önarckép

Tinával (André Kertész fotója)

És Tina a festményen

Tihanyi sosem vált meg képeitől. Valahányszor költözött, ládákba csomagolta műveit, s vitte magával. Festményei többségét franciaországi barátai őrizték meg, óvták a háború alatt, majd  a magyar államnak adományozták 1970-ben.

„A ma élők között az élen tudta magát, Picassoval, Kokoschkával egy sorban. Az itthon festett képei különösen becsesek.  (1907-1919). Néhány tájképének a legjobb magyar képek között itthon van a helye. Mint ahogy ő maga is hiába volt a Café du Dôme teraszának ismert alakja, - neki itthon van a helye közöttünk. Mert azok ott kint – néhány odaadó barátján kívül – legfeljebb, ha megbámulták, kötekedtek vagy kedveskedtek vele. De mi a szívünk egy darabkájával betakarjuk, s vonuló múlásában integetünk utána, aki együtt utazik a magunk tűnő fiatalságával.” (Berény Róbert)