Színházba járni jó.

Színházba járni jó. 

Mindig. 

Csehov. Három nővér. Igen, Csehov jó. Csehov nem unalmas. Nem „drámaiatlan dráma”. Dehogy! Katartikus.

Örkény Színház. Bagossy László rendezése.

„Tizennégy ember egy vidéki városban. Négy nő, nyolc férfi, két aggastyán. Eltelik négy év. Ketten egymásba szeretnek, de szét kell válniuk. Ketten összeházasodnak és gyerekeket nemzenek. Egy meghal, öten elmennek végleg. Heten maradnak.”

A színlap mondatai – mint egy szöveges matematika feladat. Tegyük hát fel a kérdést: Hányan boldogok?

Csehov válasz-megoldása: „Nem akarok mást, mint becsületesen megmondani az embereknek: „Nézzétek meg magatokat, és lássátok, milyen rossz és sivár az életetek!” Az a legfontosabb, hogy az emberek ráébredjenek, hogy ha akarják, új és jobb életet tudnak maguknak teremteni…És amíg ez az új élet meg nem valósul, állandóan figyelmeztetni fogom az embereket: „Értsétek meg, az isten szerelmére, hogy rossz és sivár az életetek! ””

Az Örkény Színház szinte teljes társulata a színpadon van az előadás egésze alatt. A díszlet (Bagossy Levente) minimalista: amfiteátrum-szerűen körbeépített lépcsők, melyeken helyet foglalnak azok a szereplők, akik épp nincsenek benne a jelenetben, és nézik, figyelik a történéseket. Csehov amúgy sem írt rezonőr szerepet, így azonban mégis, megsokszorozva szemlélődnek mindazok, akik Prozorov-ház állandó vendégseregét alkotják. A színpad közepén hatalmas asztal, vacak székekkel körülvéve és egy pianínó. Ez a színpadkép mesterien illeszkedik a színpadi eseményekhez. A hetvenes évek stílusában elkészített jelmezek (Kristina Ignjatovic) pedig a folytonosságot sugallják, s ha akarjuk, azonnal léphetünk az időben tovább: 2017-be. Az élő zenei kíséret, mint mindig, most is szerves része a hangulatfestésnek.

A nyomasztó légkör annak ellenére bénít meg egyre jobban mindent, hogy a verbalitás szintjén egyszerre banális, üres látszat-párbeszédek és tervek, vágyak, nagy elhatározások zuhognak a nézőre. A legerősebben talán Tuzenbach báró és Irina (Máthé Zsolt, Zsigmond Emőke) munkavágya szól, de legalább ennyire hangsúlyos a nővérek Moszkvába vágyódása. Aztán besettenkedik a szerelem is: Mása és Versinyin (Tenki Réka, Mácsai Pál) titkos, bár mindenki tudja, és tiltott vonzalma. Mása unalmas házasságából akar kitörni, Versinyin öngyilkossággal zsaroló felesége elől menekül ebbe a liaisonba – erről a rajtvonalról nehéz győzni. Takács Nóra Diána Olgája olyan fantasztikusan megfáradt, kiégett és mégis erőteljes alakítás, hogy összeszorul a szívünk tőle. Az öröm nélküli munka (gimnáziumi tanárnő) és az öröm nélküli élet - hiszen már esély sincs a „normális” életre: férjhez menni („Pedig én szeretném a férjemet!”) - súlyát minden mondata, gesztusa a néző arcába kiáltja. Az egyetlen harsány szereplő Natasa (Hámori Gabriella). A műveletlen, kapzsi, álságos és kifejezetten gonosz nő lépésről lépésre veszi át a hatalmat, az irányítást a Prozorov-házban. Mellette Andrej (Vajda Milán) elkártyázza a vagyonát, elfelejti vágyait, ambícióit, és Kuliginhez (Epres Attila) hasonlóan önámításba menekül. Míg a többiek sorsa leszálló ágba kerül, addig az övé felemelkedik.

A nagy asztal körül mindig történik valami: névnap, ajándékozás, reggelizés, vodkázás, teázás. Vagy: „.. ha nincs tea, akkor filozofáljunk!”  És ebbe minden belefér: Csebutkin (Gálffi László) műveletlen („Én nem olvastam soha, semmit!”), cinikus („Egy báróval több vagy kevesebb...”) alkoholizmusa éppúgy, mint Versinyin többször elhangzó, s így nagyon hangsúlyossá váló víziója a jövőről – „…két-háromszáz év múlva csodálatos lesz az élet…”

Ki tudja, talán ezért tűzte most műsorára az Örkény.

„Azt kérdezed, mi az élet? Ez ugyanolyan, mint megkérdezni: mi a sárgarépa? A sárgarépa - az sárgarépa. A többi ismeretlen.”  

Anton Pavlovics Csehov

Mert színházba járni jó.

 Mert színházba járni jó

Örkény színház, Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő. 

Mesél? Bécsi? Erdő? Akkor tehát hol volt, hol nem volt… Császárváros, kedélyes népek… Zöld ágak, hűvös árny, madárcsicsergés… 

Nos, nem. 

A színpadon egy fekete zongora, ez marad mindvégig a meghatározó díszlet, (kiegészülve néhány székkel), kinyitva, fedelét lecsapva, ágyként, pódiumként, rejtekhelyként – és persze a zene eszközeként. A nyitójelenetben háttal a közönségnek egy fehér rakottszoknyás, fehér térdzoknis, copfos kislány (?) mellé-mellé ütve  játszik, majd hirtelen átváltozik a klaviatúrán való botorkálás virtuóz játékká. Az első átlényegülést követi a második: a zongorista megfordul: szakállas férfi ő. (Kákonyi Árpád) A történet folyamán végigfut e kettőssége: a zene kiegészíti, felerősíti a színpadi történéseket, ugyanakkor, mintegy néma rezonőrként – a copfos kislány ártatlanságával, romlatlan, tágra nyílt kérdező tekintetével - megerősít, cáfol, bizonyít vagy kérdez a mindvégig szótlan zongorista. 

A történet két házasságkötési jelenet között: a menyasszony (a bababoltos lánya) elhagyja egy szélhámos szívtipróért hentes vőlegényét, s ezzel a hagyományos és szürke polgári létet, szerelmesnek képzelvén magukat. Majd gyerekük születik, de az illúzió már messze. A szemtelen, ám sekélyes és léhűtő szívtipró előző partnernője, az öregedő trafikosnő egy nagyon ifjú fasiszta fiúcskával vigasztalódik. A bababoltos kitagadja lányát, s immár csak az életet akarja élvezni. A nyugdíjas katonatiszt egyenes derékkal és tartással vonzódik a kolbászfélékhez. A vidéki nagymama pedig igazi mater familiasként határozza meg rokonai életét. A szerelem elszállt, a gyerek meghalt, a trafikosné visszafogadja a szívtiprót, a hentes pedig végül elveszi a bababoltos lányát. 

Mese? Az. A végén minden jóra fordul. Úgy, ahogyan szokott. 

A női szerepek: nem kell tanulni, nem kell semmihez sem érteni – férjhez kell menni szépen. S ehhez nem kell szerelem sem. Ha nem sikerült időben, akkor jó, ha van egy trafik, vagyis egzisztencia, így a nő legalább megveheti a hódolókat. Ha az ember férfi, akkor pedig kinyílik a világ: lehet katona, boltos, hentes vagy szívtipró. Valahogy élni kell. Kis kedvességgel, kis csalással, morállal vagy anélkül. 

Van választásunk? Van választásunk.

Persze, ahogyan a mesékben általában, ebben is megtalálhatjuk mindazt és mindazokat, akik körülvesznek minket az életünkben. Kicsit sírunk, kicsit nevetünk, de a végén azt szeretjük, ha minden elrendeződik. 

Ja? Hogy ez nem biztos? Lehet.

„Minden színdarabom tragédia – csak azáltal válnak komikussá, hogy olyan rettenetesek. A rettenetest meg kell mutatni.” (Ödön von Horváth)

Bagossy László rendezése egy nagy forgószínpadként mutatja be az élet kavalkádját. Ráismerhetünk könnyen. Annál is inkább, mert Parti Nagy Lajos fordítása (talán túlságosan is) bővelkedik a mai szófordulatokban. 

A dramaturgiai munka feszesebbre szabhatta volna a cselekményt (pl. az Amerikából hazatérő Miszter jeleneteit).

A színészi játék – kivétel nélkül – nagyszerű volt, ahogyan mindig az Örkényben. 

Bár nevetünk, de az előadás gondolkodásra ösztönöz. Úgy van-e, ahogyan a Szerző mondja? Milyen is az élet? 

Végül is ezért járunk színházba. Nem?

Színházba járni jó.

 Színházba járni jó.  

És mindig izgalmas, ha ismert darabra megyünk (akár magabiztos szövegtudással a háttérben) - vajon milyen lesz az új élmény? Hozzátesz-e a bennünk élő képhez valamit? 

Ezúttal Molière Tartuffe-jét néztem meg (szokás szerint kedvenc Örkény Színházamban). 

A Tartuffe Molière legismertebb darabja. (A címszereplő neve a mai francia nyelvben már köznevesült formában használatos: álszenteskedő, szemforgató jelentéssel.)  Saját korában pedig az egyik legbotrányosabb darab volt: betiltás, egyházi átokkal való fenyegetés, és persze a másik véglet: nem volt elég divatos az, aki nem olvas fel a szalonjában részleteket a Tartuffe-ből. Mi lehet az oka e szélsőséges érzelmeknek?

„Igaz, hogy tiltva van egynémely élvezet,

De alkudozni az Istennel is lehet,

Mert fontos tudomány s a szükséglet hatása

A lelkiismeret kellő kitágítása.”

A Tartuffe központi kérdése – túl Napkirályon és kléruson – a képmutatás, az alku a lelkiismerettel, a bizalommal való visszaélés, mit jelent a kísértés, minek tudunk ellenállni, látjuk-e mi az igaz és mi a talmi, végső soron: álságos érzelmekkel valódiak csúffá tétele. Mindez örök.

Az Örkény Színház Parti Nagy Lajos szabad fordítását Bagossy László rendezte színpadra. 

Az ajánló: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól. Nincs semmi elrejtve, ami nyilvánosságra ne kerülne, s titok, ami ki ne tudódna. Amit sötétben mondtok, világos nappal hallják majd, és amit a zárt falak közt fülbe súgtok, azt a háztetőkről fogják hirdetni.” Lukács evangéliuma, 12; 1-3.

Nos, igen. Az utóbbi bemutatók azt a türelmetlenséget, vagy talán feszültséget mutatták az Örkényben, hogy nem akarják már a magas művészet gondolatait finoman, metaforikusan közvetíteni. Az előadások sokkal direktebb, egyértelműbb üzeneteket hordoznak. Biztos, ami biztos.

Parti Nagy Lajos szabad fordítása a mai magyar nyelv összes szomorú és szánalmas jelenségét alkalmazza: a rosszul használt idegen szavakat, az összezagyvált szólásokat és szóláshasonlatokat, az összeházasított latin szentenciákat és persze vaskos kifejezéseket bőséggel. Nincs is ezzel baj, hiszen a rendezői koncepció jelzi bőven: nem Napkirály, nem Franciaország – Magyarország, napjainkban: hiszen Orgon az „átkos”-ban elkövetett hibái miatt aggódik, Pernelle asszony Mariska néni, fejkendőben, vastag harisnyában, parasztszoknyában és tájszólással (Orgon ezek szerint elsőgenerációs városlakó polgár? Hm. Ez bizony nem könnyű…), Marianne és Damis mobiloznak és szelfiznek, Tartuffe pedig csak egy kis bunkó városi vagány tetkóval a mellkasán. Felismerhetők valamennyien. A meggazdagodott Orgon, aki személyiségzavarokkal küzd: hiába a szép és fiatal második feleség, ő Tartuffe-től remél boldogságot. (Znamenák István fantasztikus alakítása: egyszerre határozott családfő és már-már feminin módon kiszolgáltatottan Tartuffe-re vágyódó.)  Elmira, aki hiába szép és szexi, nem tudja boldoggá tenni Orgont, anyaként (mostoha) sem működik. A fiatalok: Valér, Damis és Marianne, akik Dorine nélkül saját érdekeiket sem képesek képviselni, még akkor sem, ha ezek erősen szubjektívek: szerelmesek. Dorine és Cléante: ők ketten tudnak különbséget tenni minden érdek nélkül a látszat és valóság között. (Csuja Imre és Kerekes Éva – hibátlan alakításai.)

Tehát az Örkény Tatuffe-jében ott van minden szükséges elem – mégis elmarad a katarzis. (Lehet, hogy az átírt befejezés nehezíti a létrejöttét: a szitává lőtt Tartuffe? Vagy a média? Amely ott van az otthonunkban? Benéz az ágyunkba és az agyunkba?)

Vagy egyszerűen csak súlytalan lett ez az előadás? Csak úgy „lebeg”. Olyan semmilyen. Pedig nevetünk. Igazán jókat és sokat nevetünk. Jó előadás. 

De felejthető.