Olvasni jó.
Nem mindig.
Kíváncsian kezdtem bele Péterfy Gergely új regényébe.
Az első oldalak igazolták a szerző görög-latin szakos múltját: gyönyörű enumerációval kezdődött a történet. (A pokolra szállást sejtető Dante-idézetről nem is szólva…) A főhős Orvieto városkájában fut.Tökéletes városnéző útvonal, mindent bemutat, amit csak megnézni érdemes: Szent Patrik kút. Piave-kaszárnya, Szent Ágoston temploma, Porta Maggiora, a középkori városfal, a Dóm etc. És eközben feltűnnek a későbbi szereplők: a Két Colos, Feketeszakáll, Lady Mobile, Profumo például. A futást egy idő után a kényszeresen űzött biciklizés váltja fel. A cselekvés, a valamit csinálás látszata.
A történet folyamán ezek a felsorakoztatott szereplők epizodistákká válnak, nagyon részletesen kidolgozottakká, az igaz. Egy-egy story az övék (ha Mikszáth műről lenne szó, azt mondanám: egy-egy anekdota az övék), mely csak úgy kapcsolódik a fő cselekményszálhoz, Winter Henrik életéhez (ehhez a passzív, sodródó, eseménytelen élethez), hogy elmesélik neki. (És kérdés az is, hogy ha ezeket a sztorikat kiemelnénk a szövegből, akkor mi maradna?)
Winter expat. És lúzer. Az élete: csődtömeg. Két tönkrement házasság, egy depressziós és rehabból épp kijövő gyerek. Mögötte már sokféle munka, mindegyik kudarccal végződött. Remélhetnénk, hogy az oly kék itáliai ég alatt magára talál. Bár kétségeink vannak, hisz életfilozófiája (?) tömören az, hogy ne csináljon több bajt. Kapcsolatai minimálisak, azoknak is kedvetlenül tesz eleget. Helen inkább egészségügyi szerető, barátja nincs (az online borozások a többi expattal is egyre kevésbé érdekesek.) A történet kezdetén jó körülmények között él, anyagi bázisát az online végzett coach tevékenység adja. Bár ő egyáltalán nem hisz ebben, sőt, tudja, hogy becsapja és közhelyekkel traktálja az életükben megrekedt, segítségre vágyó klienseit. Végül is, ez lassacskán visszaüt, egyre kevesebb kliens, egyre kevesebb pénz, lassú lecsúszás. Egy darabig idős embereket ápol, egy másik expat, Irina jóvoltából, aztán már az sincs. Így Winternek már nincs munkája, nincs célja (eddig se volt), nincsenek érzelmei sem.
Ugyan valahol hosszú beszélgetést olvashatunk a “kelet-európai entellektüel” típusáról, amelybe Winter magát sorolja, de ez a teória szintjén marad, semmi nem támasztja alá Winter értelmiségi létét - nincs semmilyen ideológia kötődése, nincsenek társadalmi céljai, kritikai gondolkodása pedig kimerül a magyarországi NER ekézésében.
A keretes szerkezetű történet hosszú bringázós csavargást követő hazaérkezéssel zár: “...és Winter érezte, ahogy az ő torkát is szorongatni kezdi a sírás.”
Csak tétován remélhetjük, hogy a regény legszebb leíró, mesélő részeit adó etruszk életérzés megtalálja majd.
Mindaz, ami Itália, olasz, etruszk a történetben - nagyon szép és élvezetes volt. A többi, nos, az mozaikos, esetleges, hiányos. És sajnos, a Pokolra szállás (s így a katarzis lehetősége is) elmaradt.
