A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kortárs irodalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. október 6., kedd

Olvasni jó. Digó.

 Olvasni jó.



Nem mindig.








Kíváncsian kezdtem bele Péterfy Gergely új regényébe.

Az első oldalak igazolták a szerző görög-latin szakos múltját: gyönyörű enumerációval kezdődött a történet. (A pokolra szállást sejtető Dante-idézetről nem is szólva…) A főhős Orvieto városkájában fut.Tökéletes városnéző útvonal, mindent bemutat, amit csak megnézni érdemes: Szent Patrik kút. Piave-kaszárnya, Szent Ágoston temploma, Porta Maggiora, a középkori városfal, a Dóm etc. És eközben feltűnnek a későbbi szereplők: a Két Colos, Feketeszakáll, Lady Mobile, Profumo például. A futást egy idő után  a kényszeresen űzött biciklizés váltja fel. A cselekvés, a valamit csinálás látszata.

A történet folyamán ezek a felsorakoztatott szereplők epizodistákká válnak, nagyon részletesen kidolgozottakká, az igaz. Egy-egy story az övék (ha Mikszáth műről lenne szó, azt mondanám: egy-egy anekdota az övék), mely csak úgy kapcsolódik a fő cselekményszálhoz, Winter Henrik életéhez (ehhez a passzív, sodródó, eseménytelen élethez), hogy elmesélik neki. (És kérdés az is, hogy ha ezeket a sztorikat kiemelnénk a szövegből, akkor mi maradna?)

Winter expat. És lúzer. Az élete: csődtömeg. Két tönkrement házasság, egy depressziós és rehabból épp kijövő gyerek. Mögötte már sokféle munka, mindegyik kudarccal végződött. Remélhetnénk, hogy az oly kék itáliai ég alatt magára talál. Bár kétségeink vannak, hisz életfilozófiája (?) tömören az, hogy ne csináljon több bajt. Kapcsolatai minimálisak, azoknak is kedvetlenül tesz eleget. Helen inkább egészségügyi szerető, barátja nincs (az online borozások a többi expattal is egyre kevésbé érdekesek.) A történet kezdetén jó körülmények között él, anyagi bázisát az online végzett coach tevékenység adja. Bár ő  egyáltalán nem hisz ebben, sőt, tudja, hogy becsapja és közhelyekkel traktálja az életükben megrekedt, segítségre vágyó klienseit. Végül is, ez lassacskán visszaüt, egyre kevesebb kliens, egyre kevesebb pénz, lassú lecsúszás. Egy darabig idős embereket ápol, egy másik expat, Irina jóvoltából, aztán már az sincs. Így Winternek már nincs munkája, nincs célja (eddig se volt), nincsenek érzelmei sem. 

Ugyan valahol hosszú beszélgetést olvashatunk a “kelet-európai entellektüel” típusáról, amelybe Winter magát sorolja, de ez a teória szintjén marad, semmi nem támasztja alá Winter értelmiségi létét - nincs semmilyen ideológia kötődése, nincsenek társadalmi céljai, kritikai gondolkodása pedig kimerül a magyarországi NER ekézésében. 

A keretes szerkezetű történet hosszú bringázós csavargást követő hazaérkezéssel zár: “...és Winter érezte, ahogy az ő torkát is szorongatni kezdi a sírás.” 

Csak tétován remélhetjük, hogy a regény legszebb leíró, mesélő részeit adó etruszk életérzés megtalálja majd.


Mindaz, ami Itália, olasz, etruszk a történetben - nagyon szép és élvezetes volt. A többi, nos, az mozaikos, esetleges, hiányos. És sajnos, a Pokolra szállás (s így a katarzis lehetősége is) elmaradt. 



2025. február 12., szerda

Színházba és múzeumba járni jó

 Színházba és múzeumba járni jó

 

Textúra 10

Szépművészeti Múzeum   


 







A legeslegkülönlegesebb élmény. Festészet, szobrászat, kortárs irodalom, zene, tánc. Mindez az esti, éjszakai múzeumi enteriőrben. Szinte lábujjhegyen járunk, teremről teremre, képről képre. A szövegek hol megnevettetnek, hol megrendítenek. Káprázatos. 




A 10., jubileumi Textúra talán még többet kínált. A Reneszánsz Csarnokban gyülekeztünk, ahol a különböző fekete ruhába öltözött táncosok várták a közönséget, majd nyitották meg az ünnepet. Igen, valódi ünnep volt ez, a Művészet nagy találkozója. Aztán az egyes táncosok vezettek minket át a termeken az egyes produkciókig. Leültünk (vagy állva maradtunk) és miközben néztük a műtárgyakat hallgattuk a szövegeket a színészek előadásában, Valló Péter rendezésében.

Személyes kedvencem Kemény István Vita Bortnyik Sándor Zöld szamár című képéről, melyet Porogi Ádám mondott el. Mert ez a kép önmagában nem fogott volna meg, Kemény István ritmikus szövege és Porogi Ádám humoros és elgondolkodtató előadása azonban felejthetetlenné tette. 

Varázslatos este volt.

 





Írók és képzőművészeti alkotások, színészek:

Dragomán György: Adrenalin
Jacopo Tintoretto: Herkules kitaszítja a Faunt Omphale ágyából, 1585
Előadja: Csőre Gábor / Szikszai Rémusz

Durica Katarina: Kairó Tours
Rudzs-ahau és Ipepi sztéléje, Kr. e. 22. század körül
Előadja: Hegyi Barbara / Pálfi Kata

Esterházy Péter: A hirtelen barátság
Francisco de Goya y Lucientes: José Antonio Marqués de Caballero képmása, 1807
Előadja: Gyabronka József / Hegedűs D. Géza

Háy János: Találkozás Érósszal
Erósz torzója,
 Kr. u. 1. század második fele
Előadja: Mészáros Máté / Schneider Zoltán / Szikszai Rémusz

Kemény István: Vita Bortnyik Sándor Zöld szamár című képéről
Bortnyik Sándor: Zöld szamár, 1924
Előadja: Porogi Ádám 

Szécsi Noémi: A vég és a kezdet
Girolamo Macchietti: Mária gyermekével és Szent Annával, 1570-es évek első fele
Előadja: Márkus Luca / Mészáros Blanka

Szeifert Natália: Gyalogprím
Galántai György: Lépésváltás, 1989
Előadja: Nagy-Kálózy Eszter / Söptei Andrea / Vándor Éva 

Rakovszky Zsuzsa: A szirakúzai bolond
Farkas István: Szirakúzai bolond, 1930
Előadja: Kovács Krisztián / Nagypál Gábor

Rakovszky Zsuzsa: A varázsló kertje
Gulácsy Lajos: A varázsló kertje, 1906–1907
Előadja: Sághy Tamás

Závada Pál: Kelt Amszterdamban 1665 májusában
Pieter de Hooch: Levelet olvasó lány, 1664
Előadja: Sodró Eliza / Szász Júlia / Pigler Emília Zita

Táncművészek: Czvikli Fanni, Csere Zoltán, Haraszti Adrienn, Gönczi Dorottya, Gergye Krisztián, Kulcsár Noémi, Mándy Ildikó, Pálosi István, Perjési Patrik, Peták Róbert, Zenkó Dorina

A produkcióban közreműködnek: Bocsárdi Magor (hegedű), Boros Levente (ütőhangszerek), Csáthy Miklós (basszusharsona), Puskás Csaba (trombita), Skerlecz Gábor (harsona), Szabó Sipos Ágoston (ütőhangszerek), Szénási László (trombita)

Rendező: Valló Péter
Dramaturg: Kovács Krisztina
Zeneszerző: Bocsárdi Magor
Jelmeztervező: Remete Kriszta
Koreográfus: Bodor Johanna



 

2015. május 17., vasárnap

 Színházba járni jó. 

Diggerdrájver. Örkény Színház. 


Az Örkényben klasszikus szerzők darabjainak színrevitelével finom művészi eszközökkel reflektálnak a mai Magyarország örömére-bánatára.  

Ezúttal azonban 21. századi anyagból dolgoztak: egy népszerű blogger szövegeit formálták stúdióelőadássá. 

Monodráma, Epres Attila főszereplésével. Bagossy László rendezésében. 




„Valójában a művészetben akkor is minden képzeletbeli, ha valóságos személyek vannak megidézve. – írta a rendező a bloggernek. Igen, ez a csodálatos a művészetben, és a színházban ez a csoda a szemünk előtt születik.

„Nehézgépkezelő vagyok. 
Közérthetőbben: markológépes. 
Itt Londonban: digger driver. A nyelvtudásom alig haladja meg az alapfokot. 
 Nem szerencsét próbálni jöttem, hanem jövőt Elvegetálhattam volna a hátralévő életemet a nyugdíjig, végül is biztos állásom volt. A szakmában elértem a csúcsra. Aztán ahogy teltek az évek, egyre kevesebb jutott a bevásárlókosárba és egyre többet kellett fizetni érte, az országra meg valami olyan kilátástalanság és letargia telepedett, hogy szabályosan fojtogatott" - olvashatók a főhős gondolatai a darab ismertetőjében. 



Egy ember sorsa rajzolódik elénk, aki szerette és magas szinten  művelte a szakmáját, és aki nem akart mást csak rendesen élni. Nyugodtan. Kiszámíthatóan. 

Ülünk a pici nézőtéren, a színpadkép egy egyszerű szobabelső, velünk szemben másfél órán keresztül egy asztal mellett a „diggerdrájver“, és csak mesél. Az életéről, a múltjáról, az emlékeiről, a döntése okairól, a jelenről – Londonban. Egy férfi, aki erős és akinek nincs honvágya, egy férfi, aki a monológ végére csak néz maga elé.

Az utolsó jelenetben a diggerdrájver kisfia meséli el a Kicsi dió című székely népmesét. Ahogy halad előre, egyre több angol szó keveredik a mesélésébe, mígnem teljesen átvált angolra. A kicsi aranydió (az előadás plakátján a markológép fogai között), az ördög ajándéka az életért – de mit is kért cserébe?



Nagyon jó előadás, nekünk, rólunk.


2015. február 19., csütörtök

Olvasni jó.

 

Olvasni jó. Kortárs irodalmi művel mindig óvatosan ismerkedem. Hiszen itt élünk, most élünk – a szerző és én; többé-kevésbé ugyanazok az impulzusok érnek minket. Vajon tükrözi-e az irodalmi szöveg a fejemben lévő képet erről a közös térről és időről?  Kemény Zsófi első prózáját kézbe fogva ez a halvány aggodalom kiegészült a köztünk lévő generációs különbséggel. Már nem vagyok gimis.:) Meg tud-e szólítani az „Én még sosem” című regénye?  (Szerencsére a napokban gyengélkedtem, így megengedhettem magamnak, hogy sokat olvassak.)  És ez jó volt nagyon, mert Kemény Zsófi olvasnivaló, izgalmas történetet vetett papírra. 



„Ez az első regényem, aminek az ötletén éveket ültem, mivel a háromötödét meg kellett élnem, mielőtt leírhattam volna. Megélés közben írtam verseket, slammeltem, egyetemre jártam a gimnázium után, és próbáltam elfelejteni azt a háromötödöt. Ez adta hozzá a maradék kétötödöt. Húszéves koromra sikerült összegyúrnom az ötödöket egy egésszé. Ez van most.”

Kemény Zsófi három gimnazista kb. három hónapját meséli el úgy, hogy folyamatosan három nézőpontból (Eszter, Toma és Ágó) mutatja be ugyanazokat az eseményeket. Így egyszerre három értelmezését és háromféle átélését kapjuk ugyanannak a valóságdarabnak. Ez a valóságdarab nem túl komplikált: suli, órák, haverok, bulik, reggelek, hajnalok és éjszakák, barátságok és szerelmek. De a hármas objektívtől mégis nagyon bonyolult lesz minden: pont olyan, amilyen bonyolult az élet, s benne az emberi kapcsolatok. Különösen, ha az ember tizenhét éves. És a legbonyolultabb az egymás közötti kommunikáció: mit mondjunk ki és mit hallgassunk el? (A kimondott szavak vajon tovább élnek, mint Snapchat?) S miközben próbálják túlélni ezt a nehéz időszakot, megismerik önmagukat egy kicsit, és az őket összekötő szövevényes viszonyrendszert.

Kortárs irodalmat nem könnyű olvasni. Nem csillog még rajta a bizonyosságot jelentő remekmű pecsét. Számomra azonban bizonyos, hogy bármilyen jelmezt is viseljenek bármilyen díszletek között a tizenhét évesek – az élet pont ilyen nehéz, pont ilyen izgalmas, és néha pont ilyen szép is.

Jó könyv.