Színházba járni jó.

Színházba járni jó. 

Shakespeare: Hamlet

Örkény Színház.

Majdnem mindig. Most nem volt az. 

„Valami bűzlik Dániában.” Tudjuk. És azonnal értenénk az allegóriát. Csendesen örülnénk neki. Tragédiára jöttünk. A legnagyobbra. Shakespeare Hamletjére. Arra a tragédiára, amely egyszerre késztet filozófiai, pszichológiai és irodalmi töprengésre. Nem akarunk nevetni most. Át szeretnénk élni Hamlet kétségeit: a bosszúvágyat, mely nem törhet ki azonnal, a gyötrő kérdéseket – mit tehet az ember a zsarnok, hatalom-bitorlóval szemben, tehet-e egyáltalán az egyén bármit is a többséggel szemben, hol húzódik a valóság és a látszat között a határ, és valójában az élet akkor élet-e igazán, ha tettek szegélyezik utunkat? Katarzisra vágytunk. Nem tettük volna, ha tudtuk volna, hogy Hamlet-parafrázist látunk. (Ahogyan más esetekben a címlap felhívja erre a figyelmet: XY műve nyomán…ahogyan Z és V újragondolta…stb.) Ez a Hamlet, az Örkény Színházban Bagossy László rendezésében stadion-lelátó színpadképpel és festett arcú, ritmikusan doboló-tapsoló szurkolókkal fogad. 

„Valami bűzlik Dániában”  

Tudjuk.  

És Hamlet tragédiája komédiává szelídül, kacag a kötelező olvasmányt néző közönség, sehol a töprengés, a „lenni vagy nem lenni” örök kételye, és én nem értem az egészet. Miért? A budapesti színházak közönsége értő, művelt közönség. Szereti a finom áthallásokat, képes elvonatkoztatni, és nincs szüksége direkt párhuzamokra. Azt hiszem, a művészet nem kijelent, nem diktál, nem rámutat. A művészet megérint. A művészet felemel. Jobbá tesz. Az Örkény Színház közönsége többet érdemelt. Nem kell stadion a „valami bűzlik Dániában”-hoz. Nem kell, mert méltatlan. A színészekhez, a közönséghez és Shakespeare-hez.