Színházba járni jó.

 Mert színházba járni jó. 

Samuel Beckett: Godot-ra várva 

Katona József Színház

Abszurd darabot nézni is jó. 

Azonosulhatunk az értelmezésekkel, de alkothatunk saját véleményt is. 

Mindenképpen gondolkodnunk kell. 

Többet, mit máskor. 

Persze ott a szokásos megközelítés: a klasszikus művek bizonyították: rólunk szólnak, csak más a díszlet, más a jelmez. 

Beckett élete nagyon érdekes. Francia hugenotta ősei menekültek Írországba a nantes-i ediktum visszavonása után. Beckett jó iskolákba járt, majd maga is tanított, többek között a párizsi École Normale Supérieure-ön – aztán elmenekült a tanári pályáról. Pszichoanalízis. És írni kezdett: epika, líra és dráma. Abszurd dráma. Angolul, olaszul. Franciául. A Godot 1948-49-ben készült és azóta is újra és újra színpadra kerül a világ színházaiban. Pedig elég nyomasztó. Nem sokat nevetünk. 

Négy férfi. Estragon és Vladimir. Nyomorult csavargók. Várnak. Godot-ra. Mert…akkor talán…Enni ad, fedelet ad, gondoskodik rólunk. Podzo és Lucky. Úr és szolga. Hierarchia. Kiszolgáltatottság és egymásrautaltság. A színpad gyakorlatilag üres. Egyetlen fa a háttérben. Az Éden emléke? A jó és a rossz tudásának fája A halhatatlanság ígérete?)Két, szinte egyforma nap. Időtlen idő, cselekvés nélküli események. Reményteli várakozás. Vagy reménytelen? Kössük fel magunkat? Gyenge a kötél. Leszakad. Menjünk. Nem mehetünk. Miért? Várunk. Godot-ra várunk. Nap nap után. S elmúlik az élet. 

Beckett története mindannyiunkhoz szól: Godot talán nem jön el soha. Az életünkért, a sorsunkért magunk felelünk. 

Ja, és hogy ki az a Godot? Beckett: „Ha tudnám, megmondtam volna.”

Az előadást Ascher és Zsámbéki rendezte (a színlapon így!), a szereplők: Kocsis Gergely, Elek Ferenc, Kulka János, Keresztes Tamás és Varga Zétény m.v. – valamennyien hibátlan alakítást nyújtottak. 

Jó este volt. Gondolkodós.

Utóirat. A színlapról: „1957. november 19-én aggódó színészek egy csoportja készült a közönség elé lépni. A San Franciscó-i Actors' Workshop tagjai. A közönség: a San Quentin Állami Börtön négyszáz elítéltje. Sarah Bernhardt 1913-as fellépése óta nem volt színházi előadás a San Quentinben. Negyvennégy évvel később Samuel Beckett Godot-ra várva című darabjára esett a választás, főként azért, mert nem szerepelt benne nő. Nem csoda, hogy aggódott Herbert Blau, az előadás rendezője is. Hogyan lépjenek a világ egyik legnehezebb közönsége elé ezzel a sötét, intellektuális darabbal, amely sok, művelt nyugat-európai nézőnél is kiverte a biztosítékot? (...)

Felment a függöny. Elkezdődött az előadás. És az, ami zavarba hozta a párizsi, londoni és New York-i színházak művelt közönségét, azonnal lekötötte az elítéltek figyelmét. Az egyikük ezt írta a börtönújság hasábjain: 'Három hatalmas bicepszű óriás odaállt az ajtóba, és várta a színésznőket meg a vicceskedést. Amikor rájöttek, hogy más lesz a műsor, hangosan elégedetlenkedni kezdtek, de úgy döntöttek, hogy megvárják, amíg elsötétül a nézőtér, és csak akkor mennek ki. Csakhogy elkövettek egy hibát. Nézték két percig. És végig bent maradtak. Megrázónak találták."