Színházba járni jó.
Anyám tyúkja, 2. (A magyar irodalom kötelező versei)
Örkény Színház.
Azért is jó, mert hazafelé, még van egy kis idő, hiszen
„Reggelre én már messze futok
S bomlottan sírok valahol:
Most sírni, nyögni nem merek én,
Paris dalol, dalol.”.
Még megszólítanak, mormognak, suttognak, zsongítanak a verssorok végig a rakparton.
„A rakodópart alsó kövén ültem...”,
meg persze: „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret...”
Ahogy elsuhan a gyönyörű, kivilágított Budapest. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...”,
„...úgy szeretnélek én is lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökíteni, drága
arany és kék szavakkal...”
A Szabadság híd futurisztikus zöldje – „Mert az angyal a részletekben lakik...”
A világszép, annyira elegáns ív, a Lánchíd. – „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni...”
A Margit híd kecses, huncut hullámai a tetejükön integető bóbitákkal. – „...tapsikoltak a jázminok...”
A Gresham palota arisztokrata megjelenése – „Sok urunk nem volt se rest, se kába, birtokát óvni ellenünk...”
A Parlament monumentális, hatalmas tömbje – „Az ember fáj a földnek, oly sok
Harc – s békeév után
A testvérgyűlölési átok
Virágzik homlokán,
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! Nincsen remény!”
58 vers, „Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül a Haragosi...”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése