Olvasni jó.

 Olvasni jó.

Az olvasás mindig kétpólusú: a szöveg (lezárt, befejezett, múlt idejű) és az olvasó tevékenysége (jelen idejű, folyamatos, töredezett és szubjektív) között zajló interakció. Ugyanazt a szöveget másként fogadja be az összes olvasó, hiszen mindenki önálló egyéniségként értelmezi az író szövegét. 

(Vajon, mi történik akkor, ha két magyartanár (két különböző személyiség), ugyanazt a szöveget olvassa?  Duplaszövegként itt https://kkghuman.blogspot.com/2023/01/olvasni-jo-parhuzamosan-is.html )

Visky András: Kitelepítés.

Kérdőjelek: 77 éve béke van Európában. 76 éve kezdődött a hidegháború. 32 éve véget ért a kétpólusú világrend. Már-már a „boldog békeidők” kora ez is. Vagy mégsem? Emlékeznünk kell? Igen. Emlékeznünk kell. El kell mesélnünk a történeteinket. Mert a katarzis által jobbá válhatunk. Tegyünk kísérletet legalább. 

A mű címe nem hitegetett: megrázó történet bontakozik ki 438 oldalon. 

A kitelepítés azt jelenti, hogy egy adott korszakban az állam, mint hatóság meghatározza, kik, mely emberek, embercsoportok nemkívánatos állampolgárok a hatalom számára, s azoknak – otthonuktól távol, minden ingó- és ingatlan vagyonuktól megfosztva – új élőhelyet jelöl ki. Visky András történetében ez az 1950-es évek Romániájában a szerző családjának kitelepítését jelenti, s egyben mindazokét, akik a korszakban a kommunista román állam számára ellenségnek minősültek. (Ezt a jelenséget fellelhetjük a magyar és a szovjet történelemben is, a magyarországiról pl. Esterházy Péter írásai között találunk adalékokat, a szovjet történeteket pedig elsősorban Szolzsenyicin munkáiból ismerjük.) Ez tehát egy romániai történet, de nyilvánvalóan nem csak az. A gyáva győztes gyűlöletének archetípusát mutatja be. Azt, hogy nem elég a győzelem, a legyőzötteket meg kell alázni, testileg, lelkileg tönkre kell tenni, lehetőleg „hetedíziglen”. 

Milyen szöveggel találkoztam? Nehéz műfaji meghatározást adni, nem is biztos, hogy szükséges. Igen, ez egy visszaemlékezés. De ebben az emlékfolyamban csak egy szólam a narráció, emellett vannak hivatalos, szörnyűséges tartalommal telt, száraz dokumentumszövegek, s meghatározó a bibliai idézetek sokasága. Ezen kívül fontos a szerkesztés is: a 438 oldalnyi szöveg 822 „passzus”-ra (fejezetre?) tagolt. Ez a tagoltság teszi élővé, a szemünk előtt születővé az emlékezést: a hosszabb történeteket rövidebbek váltják, már-már csendek, az elcsukló emlékezet, a ziháló légzés. 

Mi hát a történet? Egy református lelkészt 22 év börtönre ítél a kommunista román állam, feleségét és hét gyerekét pedig kitelepítik. A narrátor a hetedik, a legkisebb gyerek, aki az események kezdetekor még csecsemő volt, de a zsigereiben, minden sejtjében átélte a borzalmakat. „nincs magyarázat arra, hová tűnhetett a nekem szánt, sok, finom tej anyám testéből abban a villanásnyi időben, amikor Anyánk fájdalomtól eltorzult hangon ordítani hallotta Apánkat [...]” 

„a fogságban két nő neveli a hét gyermeket, Anyánk és Nényu, született Márika, mi vagyunk a proletárdiktatúra egyetlen szivárványcsaládja [...]”  Ennek a mondatnak a grammatikája és szókészlete megmutatja az egész szövegét: a többes szám első személyű birtokos személyjel, amely egyfelől az elszakíthatatlan összetartozást, a “mi” örökérvényű voltát fejezi ki,  másrészt ad valamiféle sajátos, bibliás, protestáns hangulatot. A szivárványcsalád pedig a visszaemlékező jelenén, a 21. századból való szemlélődést, azt a kettős látásmódot, amely a gyermekként átéltek és az erre felnőttként rezonáló hangja, az idő okozta távolságot mutatja, azt a lehetetlen mutatványt, hogy ne a szörnyűségek, a fájdalom legyen a meghatározó, hanem a mosoly és a szeretet. Az egymás és Isten iránt érzett végtelen szeretet. Ebben mindennapos jelzőtáblákat jelentenek az Bibliából való esti felolvasások. Ezt “Anyánk” végzi el, saját hangját adva az Úr szavainak, s egyben értelmezését is. Mert “Anyánk” nem válogat, nem cenzúráz a hét gyermek előtt. Ha benne van a Bibliában, akkor benne van. “Péteren eszünkbe se jut nevetni, Istent viszont kikacagjuk, még Anyánk is elmosolyodik olykor, nem kell annyit valázni-lőnpedigezni-mikorozni, te miatyánk, aki a mennyekben vagy, lehet, hogy ez az összkomfortos mennyország a te legfőbb bajod, azért beszélsz ezen a távoli és érthetetlen nyelven.”

A kitelepítettek között sokféle népcsoport él. Mindük között vannak jók és kevésbé jók, ahogyan általában. Jellemzően azonban a szolidaritás hatja át a mindennapokat, egymást segítve igyekeznek túlélni a rájuk mért büntetést. “[...]pedig nincs otthonuk, ami őket várná, földjeiket, állataikat fölfalta a kolhoz, otthonaikat szétdúlták a kommunista lumpenek, egykori életükből nem maradt semmi, még az egykori történeteik is felismerhetetlen darabokra hulltak, csak a kóbor kutyák várnak megadással a gazdáikra, jól szervezett falkákban csatangolnak a határban és svábul beszélgetnek egymással”. 

A történetben egyszerű tényként találkozunk a nélkülözés, a szenvedés mindennapjaival – soha nem felkiáltójellel, mindig csak ponttal, mintegy tényként rögzítve. A meghatározó a szeretet, a hit. Nem csak a bibliai idézetek konkrétságában, hanem láthatatlan fonalként végighúzódva a szövegen. “jobb, ha kiegyezünk a valósággal, javasolja Anyánk. Apánk az egyetlen rokonunk, egy kopasz fegyenc ismeretlen börtönben, mondja Anyánk, így alakult, az Örökkévalóról sem tudjuk, hol van de ő legalább mindenütt jelen van, ennyiben hasonlít az apátokra, az apátok meg az Örökkévalóra, az apátok is mindenütt jelen van nekünk, csak épp itt nincs  velünk, érjük be ennyivel, nem vagyunk szegények, csak éppen semmivel sem bírunk, de ez a semmi bőven elég nekünk, több életre szóló feladat, magyarázza Anyánk, tartsunk össze már ezért is, ebben a tágas lágersemmiben”.

A hit által összetartott jóság és szeretet óvja ezt a családot, tartja védelmező buborékban akkor is, amikor már minden mindennél rosszabb, amikor úgy tűnik, nincs tovább. De mégis van. Ez a belső hit a külső világ rosszaságának ellenpontja. A kettő együtt alkotja a világ koordináta rendszerét. S ebben a rendszerben mégiscsak látnunk kell “Apánkat”, a református lelkészt, aki nem adta fel hitét, de ezzel párhuzamosan a hite erősebb volt, mint a családért vállalt felelőssége.  Az elvek és a szeretet harca. Ez így elég rosszul hangzik. lehetséges ez? Nem kétséges: szerette az övéit. De Istent jobban. “amikor Apánkra gondoltam, Ábrahámot láttam magam előtt, ahogyan viszi föláldozni saját fiát, Izsákot, a Mória-hegyre, csakhogy Apánknak hét Izsák, öt fiú meg két lány, meg még Anyánk föláldozásáról kellett gondoskodnia, amikor úgy döntött, hogy elvei helyett mintegy bennünket ad fel, legalább a gyermekeire legyen tekintettel, tisztelt kolléga, kevés megalkuvással is megúszhatja a börtönt, legyen tekintettel rájuk, mondták Apánknak a lelkésztársak, sőt a berezelt püspök, de még a szekusok is, Apánk viszont csak annyit válaszolt, hogy ő éppen a gyermekeire való tekintettel nem alkuszik meg, a mi életünket védi, amikor kiszolgáltat bennünket a kiszámíthatatlannak, de ezt nem értette senki, sem a hívei, sem a barátai, sem a szekusok, és még bizony az Örökkévalót is zavarba hozta”.

Hogyan lehet az ember szabad? Kell-e ehhez fizikai szabadság? Mi jelenti a megtartó erőt? Hogyan függ össze a hit, a szeretet és a szabadság? 

Kitelepítettek. Deósok – D.O., románul a kényszerlakhelyre kijelöltek pecsétje. Deo (latin) – Isten. Kik tehát a deósok? Visky András történetének egyik jelentéstartománya lehet a szabadsághoz vezető út, a szeretet, az összetartozás, a létezés és a hiány megélése. 

“Én egy boldog könyvet akartam írni” – mondta valamelyik beszélgetésben Visky András. 

Sikerült. 

Ez a szöveg elsőként "párhuzamos" könyvajánlóként jelent meg. Itt:

https://kkghuman.blogspot.com/2023/01/olvasni-jo-parhuzamosan-is.html