Színházba járni jó.

 Színházba járni jó.

Igazából komédia.

robotika

Alan Ayckbourn műve

Pesti Színház

Rendező: Szabó Máté

Igen, ez az előadás igazából komédia volt. Nagyon jól szórakoztunk, sokat nevettünk. 

Ugyanakkor sok gondolkodni valót is adott. Azon töprenghettünk, hogy merre tart a világ, mi lesz a művészettel a jövőben. Talán, még nem késő ezen morfondírozni. Talán, még észleljük a mesterséges intelligencia által előállított tartalmakat. Talán, még különbséget tudunk tenni az emberi alkotás és az MI által kreált dolog között. Talán, észleljük azt is, mennyi vacak, ócska szimuláció árad felénk. És talán, felerősödik bennünk a vágy az igazi művészet iránt. Alan Ayckbourn (1998-ban írt!) műve az, hiszen a darab rejtett üzenete és kérdése a művészet jövőjének kérdése. És az emberi érzések kifürkészhetetlen csodája.  (Zöldi Gergely fordítása alapján Hársing Hilda és Szabó Máté készítette a szövegváltozatot.)

A 21. század elejének egyik legnagyobb kérdése a mesterséges intelligencia, az algoritmusok, a különböző programok, melyek már egy jó ideje, és egyre intenzívebben vannak jelen az életünkben. Nehéz még látni, hová tart a folyamat. Persze, lehet már most szeretni, és lehet elutasítani is. 

Az első részben egy szappanopera forgatása adja az alaphelyzetet: egy valaha magasan jegyzett rendező (Chandler Tate, Méhes László), akinek már csak ez a munka jut és az aktoidok (a főszereplő Jacie Triplethree, Varga-Járó Sára) - azok a robotok, akiket célzottan erre terveztek. És a két segítő technikus (Waskovics Andrea és Radnay Csilla), akik őket irányítják algoritmusok segítségével. 

Tate utálja az egészet, a “tartalomgyártást” katasztrófának érzi, a valódi művészet halálát siratja. és alkoholba fojtja bánatát. Igen, a forgatás nem egyéb, mint tartalomgyártás, ahol minden a nézőszám emelkedése, emelése által determinált. S ez nem is nehéz: “még több könny kell, azt imádni fogják” - két kattintással már meg is van. Az aktoidok teszik a dolgukat, hiszen programjuk erre predesztinálja őket. Nem valódi színészek.

Azt, hogy mi tesz valakit művésszé, bonyolult lenne  most végiggondolni, de a történet kapcsán tegyünk fel egy másik kérdést: mi az, ami valóban emberré tesz minket? Mi különböztet meg minket, homo sapienseket? Ayckbourn darabjában a humor, a nevetés. Mert egyszer csak, az aktoid felnevet. Érti a viccet. És innentől kezdve már másról szól a történet.

A második részben kibontakozik Adam Trainsmith, a tv csatorna tulajdonosának unokaöccse és az aktoid szerelme. 

Hm. És lehetne ez olcsó, gagyi is, de nem az. Egyrészt, mert ez egy komédia, ahol a szituáció lehetővé teszi a sok-sok poén megvalósulását. És rengeteget nevetünk, hiszen Tracie viselkedés mintázata és szavai az összes valóságos helyzetben (menekülés, shoppingolás, étterem), amelybe Adammal keveredik, mind egy-egy korábbi szappanopera forgatásából erednek, s így nem túl szofisztikáltak. Klisék. És felvetődhet bennünk, vajon a klisék csak a szappanoperákat jellemzik? Vagy az életünket is?

Másrészt. Rémisztő és fájdalmas szembesülni azzal (amit amúgy mind tudunk, hogy a szerelem vak, meg hogy a szerelem elveszi az ember eszét, és megőrjít), hogy Adam egyáltalán nem tartja furcsának, különösnek azt, hogy egy aktoid robotba szeret bele. Mindent megtesz a boldogságukért. Örömmel építi szerelme, az aktoid személyiségét, akár egy modern Higgins professzor. Hm. (Olvasni is megtanítja az egyetlen, a szállodai szobában rendelkezésre álló könyvből, a Bibliából. Ez a tudás kicsit kibillenti Tracie-t, szembesül az emberi lét szorongató jövőjével, jelenével.)  Igazán figyelemre méltó bemutatása a szerelemnek. Klisé? 

Az Igazából komédia a nem túl távoli jövőben játszódik. S bár komédia, mégis súlyos disztópia. 

Az előadás pazar volt. Kiváló színészi játék, remek jelmezek (Tihanyi Ildi) és nagyszerű zene (Cser Ádám). 

Mindkét rész egy fergeteges táncjelenettel zárult (Kováts Gergely Csanád). Elképesztő bulihangulatot varázsolva a színpadra és a nézőtérre  is.

Nagyszerű három óra volt. Nevetni jó.