Koncertre járni jó.

 Koncertre járni jó.    

 

Bartók. 

MÜPA

BFZ

Duda Éva Társulat

Láng Dorottya

Cser Krisztián

 

 

Különösen BFZ koncertre. Mindig óriási élmény. 

Néha duzzogok, mert Fischer Iván nemcsak gyönyörködtet, hanem tanít is: gyakran olyan műveket játszik a zenekar, amelyeket nem „fütyüli az utca népe”. Aztán belátom, igaza van: a zeneirodalom végtelen, jó, ha néha ismeretlen tájakra merészkedünk.

Ezúttal nem így volt. 

Gyerekkorom meghatározó élménye volt a három színpadi Bartók-mű. Azokban az években az Operaház állandóan a repertoárján tartotta, s egy estén mutatta be őket.

 

(A harmadik színpadi mű, A fából faragott királyfi, táncjáték, nem szerepelt most műsoron.)

 

A csodálatos mandarin. Pantomim. Bartók 1917-ben ismeri meg a történetet, néhány év múlva készül el a mű, a bemutató 1924-ben botrányt okozott – be is tiltották. Bartók számára a történet a nagyvárosi lét sivár, lélekölő voltát jelentette és a szabadulást csak a (testi) szerelem beteljesülése hozhatja el. (Bár kissé furcsa a párhuzam, de száz évvel később Michel Houellebecq regényeiben erről (is) ír...) Bartók így fogalmazott a műről: „Egy apacstanyán három apacs kényszerít egy fiatal lányt, hogy csábítson fel fiatal férfiakat, akiket aztán ők kirabolnak [...]” A harmadik kliens a gazdag kínai mandarin, akit semmilyen módon nem tudnak megölni, de akinek olyan erős a vágya, hogy a lány sem tud ellenállni. Az előadásban a Duda Éva Társulatot láthattuk. A zenekar mögött egy nagyon kicsi téren táncolták el a történetet. A Mandarin megjelenése, mint egy fekete, selyem viharfelhő egészen elképesztő volt. Tulajdonképpen a csúcspont.

 

A kékszakállú herceg vára. Opera. A szövegét Balázs Béla írta, Bartók 1911-ben komponálta meg a zenét. A bemutatóra csak 1918-ban került sor. A siker 1938-ban érkezik meg. Talán, ennyi idő kellett, hogy a befogadó közönség is megérkezzen a 20. századba, abba a 20. századba, amelyet, Nietzsche, Freud, a szimbolizmus hatott át. 

 

„Hol a színpad? Kint-e vagy bent?” – kérdezi a regös.   („ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret” -  József Attila)

 

Az opera címében a Kékszakállú szerepel, és általában őt tekintik a főszereplőnek. Övé a középkori balladairodalomból ismert, a feleséggyilkos borzongató története, amely nyomán írta újra Balázs Béla a korszakban nagy hatást gyakorló népballadai hagyományok segítségével. Bartók számára a mélylélektani, filozófiai aspektus volt a meghatározó. A vár szimbólum, a Kékszakállú lelke. A látszat ellenére a történet alapvetően Juditról szól. Arról az útról, melyet a Kékszakállú lelkéért bejár. De vajon birtokolhatjuk-e a másik lelkét? Ha igen, mennyire? Kicsit? Nagyon? Teljesen? 

Judit óriási lendülettel érkezik: „Elhagytam az apám, anyám / Elhagytam szép testvérbátyám, / Elhagytam a vőlegényem, / Hogy váradba eljöhessek.” Judit mindent feladott a Kékszakállúért. Cserébe kizárólagosságot akar. Mindent tudni akar. „Miért vannak az ajtók csukva?” „Hogy ne lásson bele senki.” És sorra nyílnak az ajtók, a hét ajtó mögött a kínzókamra, a fegyveresház, a kincseskamra, a virágoskert, a birodalom, a könnyek tava és a régi asszonyok terme. A csúcspont az ötödik ajtó, a birodalom. De hiába kérleli Juditot a Kékszakállú, ő nem hajlandó megállni, az utolsó két ajtó kulcsát is követeli. S ezek a termek a Kékszakállú múltjának szimbólumai. A múltjáé, amely meghatározza, hogy ki ő. 

És ahogy Fischer Iván mondta, 

vannak olyan férfiak, akik lelkükben megőrzik az összes asszonyt, hiszen általuk (is) lettek azzá, akik. 

Judit a végén mégis minden elveszít. Ő lett a negyedik asszony a sorban. A vár ismét sötétbe borul.  

„Hol a színpad? Kint-e vagy bent?”

 

Dráma és muzsika. Katarzis.