Kiállításra járni jó.
Tihanyi 140. Tihanyi Lajos (1885 – 1938) életmű-kiállítás
Magyar Nemzeti Galéria
A kiállítás kurátora: Gergely Mariann
Tihanyi Lajos nevét és alkotásait az 1970-es évekig kevéssé ismerhette a közönség. Talán, a Nagybányai-iskola „Neósok” körének tagjaként.
Kalandos, izgalmas és kicsit megrázó életét még kevésbé. 11 éves korában agyhártyagyulladást kapott, s bár felépült, de elvesztette hallását. Örökre. Megtanult szájról olvasni. És beszélni is, amennyire ez lehetséges volt.
Számára így a kommunikáció abszolút eszköze a vizualitás maradt.
„Mintha ólomfalak között élt volna, nem hallott semmit a világ zajából. Csakúgy nem érzékelte a madarak énekét, mint az emberek kétértelmű fecsegését, vagy az ágyúk rémületet keltő dörejeit. Szegényebb és tragikusabb figura volt nálunknál, de ugyanakkor gazdagabb és boldogabb is.” (Kassák Lajos)
A Székesfőváros Iparrajziskolája után nem képezte hivatalosan magát, a korszellem és a kortársak hatottak rá.
A 20. század elején a Nagybányai Művésztelep tagjai, így Tihanyi is, a (párizsi) Matisse-csoport stílusához igazodtak, mint posztimpresszionalisták, harsány, élénk, erőteljes színekkel dolgoztak.
Művészi bemutatkozását Kassák Lajos meghívására tarthatta a MA-kör kiállítótermében. Ekkor már a Nyolcak csoport tagja.
Így amikor 1919-ben emigrált (soha többé nem tért vissza Magyarországra) már ismert volt a neve.
Az első állomása Bécs volt, majd Berlin, Párizs, New York és
Sírja a Père Lachaise temetőben van.
A Nagybányai-kör után, a Nyolcak-csoport tagjaként festészetében meghatározó volt az avantgárd, a Fauve-csoport és kubizmus hatása, pl. Cézanne, Picasso.
A tájképek után a portréfestészet, a csendéletek, majd az absztrakt festészet (mely alkotásokat csak a hagyaték Magyarországra kerülése után ismerhette meg a közönség) vált dominánssá munkáiban.
Önarckép
Tinával (André Kertész fotója)
És Tina a festményen
Tihanyi sosem vált meg képeitől. Valahányszor költözött, ládákba csomagolta műveit, s vitte magával. Festményei többségét franciaországi barátai őrizték meg, óvták a háború alatt, majd a magyar államnak adományozták 1970-ben.
„A ma élők között az élen tudta magát, Picassoval, Kokoschkával egy sorban. Az itthon festett képei különösen becsesek. (1907-1919). Néhány tájképének a legjobb magyar képek között itthon van a helye. Mint ahogy ő maga is hiába volt a Café du Dôme teraszának ismert alakja, - neki itthon van a helye közöttünk. Mert azok ott kint – néhány odaadó barátján kívül – legfeljebb, ha megbámulták, kötekedtek vagy kedveskedtek vele. De mi a szívünk egy darabkájával betakarjuk, s vonuló múlásában integetünk utána, aki együtt utazik a magunk tűnő fiatalságával.” (Berény Róbert)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése