Moziba járni is jó.

 Moziba járni is jó.

 

Hamnet

Chloé Zhao rendezése

 

 

Igen, Shakespeare korában együtt létezett (hol így, hol úgy) a két név: Hamlet, Hamnet. Egy régi, régi sírkövön az utóbbi szerepel. De mindez csak lehetőség arra, hogy ez a csodálatos film rólunk szóljon. Úgy, ahogyan Shakespeare minden műve rólunk szól. Más a díszlet, más a jelmez, de az emberek – a szereplők és mi, nézők, befogadók – nem változunk.

Nők.

Nők, akik a férfiak mellett élnek, társaik, szerelmeik.

Anyák.

Anyák, akik átélik a szülés, születés, a teremtés és a halál örömét, fájdalmát.

Férfiak.

Férfiak, akik társak, de másra is rendeltettek. 

Apák.

Jelenlévők, távol levők.  

És persze, a gyerekeik.

 

A különös kémia, ami egymásnak rendel két embert. 

Akkor is, ha a hétköznapokban már elválnak, mert el kell válniuk egymástól. A kötelék megmarad, akkor is, ha feszül és néha a húsba vág. Fáj. De egy nő, különösen a 16-17. században, egy feleség és anya, még ha oly érzékeny is, még ha annyira együtt lélegzik a természettel és az ősi tudással nem tudja követni férjét. Még akkor sem, ha ő az egyetlen, aki tudja: ez a férfi más, több, különös.  És ez a nő ezzel a tudással segíti a férfit, nem akadályozza, nem húzza vissza a hétköznapokba. Mert tudja: az ő helye Londonban van, ott, ahol kibontakozhat a művészete. A Hamnetben ő áll a fókuszban, az ő értelmezésében ismerjük meg a történetet, árnyaltan, szépen, ahogyan csak egy nő láthatja az életet.

 

A film ennek a szerelemnek és házasságnak a történetét meséli el, melynek része a három gyerek cseperedő élete is, majd a pestis és a tragédia. S azt ezt követő szakadék, melybe mind belezuhannak. Látványosan és egyértelműen, vagy rejtve és elfojtva. 

A történet gyönyörű képi világa és komplex szimbolikájának szövete elvarázsol a két óra alatt. És bizony, néha könnyezünk is. Igen, az érzelmeinkre hat. 

Mi másra is akarna hatni? 

Az életről mesél, amelyben szeretünk és küzdünk, nevetünk és sírunk, melynek tükröt tart a művészet.

És persze, felkínál egy lehetőséget a Hamlet születésének eredőjére.

 

De számomra nem (csak) erről szólt. Hanem a művészet erejéről, amely felemel és megtisztít, amely láttat és megmutat olyan mélységeket, amelyeket nélküle nem vagyunk képesek meglátni. A művészet erejéről, amely lehetővé teszi, hogy az életünk örömét és fájdalmát egy másik, szublimált állapotban újra átéljük, megértsük, akár meg is szeressük. 

A katarzisról.

Gyönyörű volt. 

 

Tudom, túlzásnak tűnik, de minden tökéletesnek tűnt: az adaptált forgatókönyv Maggie O’Farrell regénye nyomán, színészek (Jessie Buckley, Paul Mescal, Emily Watson...) játéka, a rendezés (Chloé Zhao), az operatőri munka (Lukasz Zal), a jelmezek és a díszlet. Talán, ezért kapott annyi díjat. És hozzáteszem: a kiindulópont Shakespeare. Még mindig. Mert örök.