Kiállításra járni jó. Look Book, Városi táj

 Kiállításra járni jó.

Look Book                                                    

Kurátorok: Somosi Rita, Szarka Klára

Városi táj

Kurátor: Zsoldos Emese

Fotókiállítás(ok)                                                

Kiscelli Múzeum

In memoriam la photographie. A fényképezés emlékezete. 

Mit adott nekünk a fényképezés? Igen,  múlt időben. A bizonyosságot. A tanúságtételt. Különleges, rendkívüli tanút. Az expozíció pillanatának megörökítését. A fényképezőgép egy mechanikus tanú, kívül és túl az emberi szubjektivitáson. Akkor is, ha a kép beállított. Akkor is, ha a képen látható emberek ünnepi arcukat mutatják, ünneplő ruhába öltözve. A fényképezőgép objektíven rögzíti a pillanatot. Rögzíti a tájat, a várost, a benne élő embereket, komorságukat, vidámságukat. Fekete-fehér. Színes. A 21. századig egy fotó bizonyosságot adott egy kor, egy év, egy pillanat, egy város, egy arc, arcok valódiságáról. Nézegethettük. Információt gyűjthettünk belőle. Láthattuk a történetet, amit elmesélt nekünk. Igen, minden kép egy-egy történet. Történet a helyről, időről, a résztvevőkről és a készítőről is.  Megismerhettük a világot általa. Ma már ez nincs így. Az, amit ma fényképezésnek nevezünk mindezt már nem adja nekünk. Nem objektív, nem tanúságtétel, nem hiteles. Lehet, nem is emberi alkotás. És ezt nem tudjuk ellenőrizni. Nem tudjuk, hiteles-e, amit látunk. Igazi-e. A valóságot látjuk a képen? Vagy valamit, ami annak látszik. A kérdés az, fontos-e nekünk a valóság? Fontos-e az igazság megismerése? Képesek vagyunk-e, és főként akarunk-e erőfeszítéseket tenni, hogy megkülönböztessük a valóságot a mesterségesen létrehozott, annak látszó, de nem igazi képektől. Milyen lesz a jövő? Hiszünk-e, hihetünk-e a képeknek? Akarjuk-e a valóságot látni? Különleges passzió-e az igazság láttatása, látása? 

Milyen jövőt választunk? 

Két kiállítást néztem meg a Kiscelli Múzeumban. A Look Book címet viselő a 2023-as Divat & Város újabb része, mely a divatfotográfián keresztül mutatja be a várost. Az első rész komplexitását követően, ez a mostani szellősebb. Belépéskor Szipál Márton alkotásai fogadnak,

az utolsó képek pedig Keleti Ágnes kamerájának képei.

Többek, mint divatfotók. Kompozíciók, a korszakot, az életet mutatják, az érzéseket. Szépek. Igen, megkomponált, megtervezett, beállított képek. És mégis igaznak, hitelesnek, a valóság egy darabját bemutatóaknak érezzük őket. Sőt, akár történelmi forrásnak, mely elemezhető és információd ad a korról, amikor exponált a művész.

A kép maradandó, a divat persze változik.

A másik kiállítás pedig a Városi táj című volt. 13, különböző generációhoz tartozó és különböző látásmódot képviselő fotóművész alkotásai. Ezek a képek a 70-es, 80-as éveket rögzítették. Objektív, valóságos, igaz, amit mutatnak. Nagy élmény látni Budapest korabeli arcait: a Párizsi udvart, a Rózsadombot, a lakótelepeket, hidakat, reklámokat.

Negyven év. Sok ez? A képek alapján nagyon sok. Tehát: ezek a képek hiteles forrásként szolgálják a múlt, a múltunk megismerését.

A két kiállítás képei szorongató és fájdalmas kérdéseket tesznek fel: milyen jövőt választunk? Velünk marad-e a fényképezés valódi, objektív, tanúságtevő, az igazságot bemutató volta? Lesz-e erőnk megvédeni? Akarjuk-e az igazságot látni? Most még - talán - van választásunk.

U.i.: “Fénnyel és ésszel lehet képet csinálni.” (Szipál Márton) Fény van. Ész is. Akkor minden ok. Ugye?