Színházba járni jó. Parallax

 Színházba járni jó.

Parallax

A Proton Színház előadása  a
Katona József Színházban

Rendezte: Mundruczó Kornél

Írta: Wéber Kata és a társulat

Miért is járunk színházba? Arisztotelész nyomán a színház: mimézis (utánzás), s ebben mindenki örömét leli, mert az utánzást nézve tanulunk. Ennek az utánzásnak tárgya a cselekvő ember, aki vagy kiválóbb nálunk, vagy hitványabb, vagy hozzánk hasonló.

Hogyan választunk? A rendező (Mundruczó Kornél) kelti fel érdeklődésünket? Egy különös cím (Parallax - látszólagos helyzetváltozás a szemlélő helyváltoztatása következtében.)? A színház (Katona)? A színészek (Monori Lili, Fekete Ernő, Major Erik, Kiss-Végh Emőke, többek között…)? Az elnyert nemzetközi díj (Nestroy, legjobb rendező, Ausztria)? Vagy mind együtt? 

A darab a látásmódok és a látószögek változását és különbözőségét mutatja be egyetlen központi kérdéssel: kik vagyunk, mi határozza meg az identitásunkat - mi magunk, vagy örököljük, hurcoljuk letehetetlenül. Az identitásunk erőforrás vagy teher? És mi van, ha nincs is, mert egyszerűen nem lehet?

A három főszereplő (nagymama, anya, fiú/unoka) egymásból eredő és egymásban folytatódó történetét láthatjuk. 

Az első (Éva) olyan rettenetesen erős, hogy lélegezni is alig tudunk. A színpad két része két óriási kivetítő, a köztes (nem látható) részen játszódó jeleneteket kézi kamera közvetíti nekünk. Az óriásra, nagyon közelire vetített arcokat, a tekinteteket, a kezeket. Monori Lili (Éva) , a holokauszt-túlélő nagymama (Auschwitzban született, vajon hogy lehetett leélni azt az életet, amely így kezdődött…) töredezett emlékei, rebbenő tekintete, ahogy kutat a múltban, életének egy-egy darabkája, melyet felidéz, vagy épp nem akarja felidézni, miközben lánya azt a papírt kéri (sőt követeli), amellyel igazolhatja zsidó születését, hogy elnyerjen egy ösztöndíjat Berlinben és elmenekülhessen innen, Budapestről, ebből a lakásból, az anyjától, annak életétől. Kettejük identitás nézőpontja nagyon különböző: “Élő akarok lenni, nem túlélő.” - mondja Léna. És először megdermedve, majd feloldódva, szinte fuldoklik a mennyezetből lezúduló víz megtisztító hatása alatt. (Persze, a gyönyörű metafora csak egy kicsit hiteti el velünk, hogy leteheti örökölt sorsát.)

A második részben Léna fia, Éva unokája Jónás a nagymama temetésére érkezik Budapestre Berlinből. Ez a középső rész - mely nagyon nyers, brutális és vulgáris - folytatja a “kik vagyunk”, “miért vagyunk azok, akik” és “biztosan meghatározható-e identitásunk”, illetve “csak egyfélék vagyunk-e” kérdésekkel való kínzó szembenézést. A cselekmény mozgalmassá válik: egy melegorgia bontakozik ki előttünk. Az öt férfi látszólagos hasonlósága nagyon is eltérő identitást hordoz. És a különbségek nyomán válnak súlyossá az elhangzó kérdések: ki mondja meg, ki vagyok? És meg kell-e mutatnom, ki vagyok? Élhetek-e rejtőzködve, mások érdekében elfedve valódi énemet? Jónás, a próféta, aki nem akart azzá válni, majd mégis elfogadta sorsát, vajon milyen identitással bírt? És ez a 21. századi Jónás? Mit kapott örökségül és mit adott neki a jelen? 

A harmadik rész, Léna. Ő is a temetésre érkezik és miközben megpróbálja felrázni az orgiától és a szerektől kimerült fiát,

 

szembe kell néznie a döntései következményeivel: ő, nem dönthetett kislányként, milyen életet és főként, milyen identitást szeretne, ezért aztán döntött: a fiának másmilyet akar. De vajon, ennek a fiúnak jó-e ez? Önazonossá válhat-e valaki a helyette megalkotott identitással? 

Nem kapunk erre választ. 

Nekünk kell gondolkodnunk ezeken a nagyon nehéz kérdéseken.

A záró jelenet elképesztően szép és nyugtalanító: az én értelmezésemben egyfajta haláltánc, mindenki egy kicsit gépies, ugyanakkor karakteresen furcsa. Egyedül Éva az, aki olyan, mint volt. 

Katartikus előadás volt. Torokszorító. 

A nemzetközi sajtó:

https://protontheatre.hu/hu/eloadas/parallax