Moziba járni jó.

 Moziba járni jó.

Érzelmi érték

Joachim Trier rendezése 

 

Nem tudunk kapcsolódni egymáshoz. Nincs kommunikációs rendszer a kezünkben. Akkor sincs – talán éppen akkor nincs -, amikor vérségi, genetikus, családi kötelék van közöttünk.

És oh, milyen szép is, ha művészek szenvednek ettől, hiszen számukra adott (adott?) a magyarázat (kifogás?): a művészet minden előtt!

Egy apa. Nagy filmrendező.

Az egyik lánya. Nagy filmszinésznő.

A másik lánya. Történész, családanya.

Az apa anyja náciellenes tevékenysége miatt két év kínzást és börtönt szenved el. Később öngyilkos lett a családi házban.

Az apa felesége terapeuta, de házasságán nem tud segíteni. Meghal ő is.

Az idősebb lány megkísérli a lehetetlent. Biztonságot nyújtani húgának. Több, kevesebb sikerrel.

Három generáció. Csupa, csupa seb, sérülés, bánat és fájdalom. 

 

„Nem igazán tudunk beszélni.” – Ki tud?

„Az apám nagyon bonyolult ember.” – Melyikünké nem az?

„Szerintem itt az ideje, hogy rendesen elbeszélgessünk.” – A mondat, amire mind vágyunk, és amitől mind rettegünk.

„Hogy lesz valakiből ilyen jó ember ilyen gyerekkor után?” – Vannak még csodák. Szerencsére.

 

A film azt mutatja meg, mi az, amit tudhatunk, mi az, amit megismerhetünk, mi az, amire már nincs hatásunk és mit tehetünk még. Akkor is, ha zsigerből tiltakozik az összes (tudatalatti) agysejtünk. És vajon, hogyan lehetünk képesek megérteni a másikat, és ha nem is elfogadni, de nem gyűlölni őt.

 

Gyönyörű képek, káprázatos mozaik a transzgenerációs és saját jogú traumákról. A bevezető jelenet pedig egyszerűen alig, alig kibírható: olyan feszült és olyan gyönyörű, hogy majd’ bele kell halni. A következő két óra pedig lenyűgözően intellektuális és érzelmi érték. 

 

Csodálatos film. Felemelő.