Színházba járni jó.

 Színházba járni jó.

Csehov, kétszer

Erdőszellem, avagy a föld az őrült, amely még a hátán hord titeket

Ivánka bácsi

Színházba járni jó. Nem csak az élmény, a valóságból való kicsekkolás, az esetleges katarzis miatt. Néha azért is, ha mindez korlátozott. Főleg a katarzis. Csehov estében ez természetes. Nem is vártam mást. Ugyanakkor hosszabb, elhúzódó gondolatmenetet eredményez. Ha akarjuk.

 

Mind tudjuk: Csehov a drámaiatlan drámák létrehozója, ez pedig azt jelenti, nincs konfliktus, nem ütköznek eszmék, értékek. Igazából vergődés van. Nincs dráma. De akkor hogyan szólít meg Csehov? Részben kontrasztot teremthet. Másrészt, lehet, hogy nem vagyunk mindig őszinték ebben a teljesítmény orientált világban. Lehet, néha nem vállaljuk a jelen súlyát és felelősségét. Lehet, hogy a jövőbe helyezzük a jelen tétova mélázását. És így akár magunkra ismerhetünk. 

 

A két előadás: 

Erdőszellem, avagy a föld az őrült, amely még a hátán hord titeket, Radnóti Miklós Színház, rendező: Valló Péter

és

Ivánka bácsi, jelenetek a földi életből, Budaörsi Latinovits Színház, rendező: Keresztes Tamás

 

A két Csehov mű tulajdonképpen ugyanaz a történet, az Erdőszellem 1889-ben, a Ványa bácsi tíz évvel később íródott. Nevezhetjük az Erdőszellemet (Magyarországon korábban A Manó címmel futott) a Ványa bácsi ősváltozatának, vagy nevezhetjük ez utóbbit az előbbi újragondolásának, tökéletesítésének.

 

Valló Péter már dolgozott a darabbal korábban, s a nyílt próbán azt mondta, hogy be kell látnunk: nem változott semmi, az élet ugyanúgy „helyette-élet”, ugyanúgy, ahogyan Csehov bemutatta és ugyanúgy, ahogyan a 20. század végén annak tűnt. A komótos cselekmény kérdéseket tesz fel: miért ilyen az élet? És miért ilyen még mindig? És miért ennyire bonyolultak az emberek közötti kapcsolatok? És finom hangsúlyt helyez egy olyan kérdésre, amely valószínűleg korábban nem is tűnhetett a darab által felkínált kérdésnek: mi lesz a földdel? És mi lesz velünk a tönkretett földön? Ezt vetíti előre a hosszú cím, s ezzel tereli gondolatainkat az annyira aktuális problémához: felelősek vagyunk mindnyájan, akkor is, ha nem veszünk erről tudomást. 

A Radnóti előadása profi munka: kiváló színészi alakítások (Schneider Zoltán mosolyogtatóan szerethető Szerebjakova, Mészáros Blanka az unatkozó feleség szerepében, Porogi Ádám egyszerre cinikus és szenvedélyre vágyó Fjodorként) esendő és szerethető karakterek. Harmonikus díszlet és jelmezek. A jelen idejű, élő zenei kíséret, aláfestés meghitté és intenzívebbé teszi az előadást. És itt még Csehov kínál egy halvány reményt. Talán. 

 

Az Ivánka bácsi díszletének meghatározó eleme egy megfeneklett, rozsdás, szörnyű állapotban lévő hajóroncs. Igen, mint a szereplők élete. 

Az előadás egy részében a színpad elé lehulló szakadt, zöld vászonra vetített árnyképek mutatják a szereplők dialógusát. Így csak a hangjuk közvetít.

A jelmezek (talán) maiak, de mérhetetlen lepukkantságot árasztanak.

Az Ivánka bácsi befejezése nagyon szomorú: Ibsen Vadkacsáját juttatta eszembe: jobb-e tudni, ha élethazugságban élünk? Vagy jobb benne élni tudatlanul? A záró jelenetben minden visszarendeződik, mintha mi sem történt volna, folytatódik az élet, elvetélt, vagy meg sem rajzolt vágyakkal. Élettel, amely nem élet.

Előtte pedig Ivánka bácsi (Alföldi Róbert kiváló alakítása) szánalmas, tétova, duzzogó, még reménykedő, de újra és újra megalázott alakja szomorít el minket. Óriási kérdés: Ivánka bácsi valóban ilyen lepukkant? Vagy ez fölösleges és kontraproduktív: számomra erősebb és meggyőzőbb hangon szól az, aki úgy reményvesztett, hogy közben megőrzi méltóságát. Mert az sokkal nehezebb és sokkal súlyosabb.

 

Nos, mit is adott ez a két Csehov? A Radnóti Színház egy klasszikus, kellemes előadást, mely szelíd fénnyel mutatott bejárható gondolati utakat. A Budaörsi Latinovits Színház egy inkább unatkozó, feszengő részvételt.