Színházba járni jó.

 

Színházba járni jó.

némacsend

Shakespeare Hamletje után      

 

Katona József Színház

ifj. Vidnyánszky Attila rendezése

 

„A Hamlet Shakespeare első igazi remekműve, kétségtelenül a legnagyobb angol dráma. minden más Shakespeare-darabnál többször boncolgatták, elemezték, mégis talány maradt mind a darab, mind Shakespeare művészete szempontjából. A Hamlet feldolgozása évszázadokig egyfajta beavatási szertartás volt nagy rendezők, színészek, filológusok számára.” 

(Leslie Dunton-Downer – Alan Riding: Shakespeare kézikönyv Magyar Könyvklub Rt. 2004. 325.o.)

Talán ez a színrevitel is annak készült.

Az előadást bemutató papíron az előadásról magáról semmit sem olvashatunk. Összefoglalja a Hamlet történetét és bemutatja a produkció alkotóit, létrehozóit. 

Igen, produkció. Talán: mozgásszínház.

 

 

Az értelmezés koncentrikus köröket kínál. 

A Hamlet apa – fiú konfliktus. A Hamlet így, generációs konfliktus. A Hamlet a hatalom és az alattvalók konfliktusa. A Hamlet a látszat és a valóság konfliktusa. 

A díszlet a valaha volt SZFE auláját mintázza. Ez újabb értelmezési réteget kínál.

A jelmezek először a hetvenes éveket idézik, később már nem karakteresek.

 

Az első kb. 15 percben még elhangzik néhány óvatos, halk mondat, a későbbiekben egyre kevésbé, majd egyáltalán nem használja a verbalitást az előadás. 

Horatio, akinek szerepe lenne „híven elmondani” a történetet – néma. 

Így magunkra maradunk.

 

Hamlet apja (Fekete Ernő) ásít, majd hasonlóan az ásításhoz fájdalmasan ordít, érzelemmentes.

Claudius (Dankó István) kissé bizonytalan, gyanakvó, végül megőrül. Gertrúd (Rezes Judit) nem találja pontosan a helyét, igyekszik mindenki felé megfelelni. Ophelia (Kanyó Kata) először jelmeze szerint iskolás lány, majd vörös, szűk ruhában már érett nő. Bár meghal, de utána újra jelen van a színen – a (talán) danse macabre jelenetben. Polonius (Keresztes Tamás) fej nélkül vesz részt ugyanabban. És Hamlet (Gloviczki Bernát) tétova ifjúként csak sodródik, látható jele nincs a kételynek vagy az elhatározásnak – megteszi, amit meg kell. 

 

Tánc és zene, tangó és csoportosan előadott lépések, szaggatott, már-már rángatózó mozdulatok felmosókefével, anélkül. Rengeteg mozgás, folyamatos változás, szinte nincs megpihenés, hangos zene és füst. Feszültség.

 

Ha apa - fiú konfliktus, akkor a díszlet mindenképpen a nem túl régi múltat idézi: az SZFE (ahol tanult a rendező) elfoglalását, így is és úgy is. Ebben a rendező apja meghatározó szerepet játszott. Kérdés persze, hogy a nézők vajon mind emlékeznek-e még erre, tudják-e azonosítani a vörös oszlopokat, érdekli, érdekelte-e őket, de különösen kérdés, hogy ez a nagyon konkrét aktualizálás hozzátesz-e valamit a Hamlethez (vagy a Hamlet nyománhoz). S ugyanígy kérdéseket vet föl, hogy a hatalom megragadása, megtartása mögött húzódó generációs konfliktus mennyiben válik átélhetőbbé a két színházi ember személyes szembenállásán keresztül. 

 

A színészek 1 óra 45 percen keresztül óriási munkát végeznek. Valami olyat, amit nem szoktak: nem beszélnek és mégis megkísérlik eljátszani a Hamletet. (Vagyis a Hamlet nyomán – valamit.) 

Kérdés persze, ha a nézők között van olyan (LOL), aki nem ismeri Shakespeare művét, akkor mit kezd a látottakkal? Hogyan értelmezi? Ha nem Hamlet, akkor mi? Akkor van-e ilyen-olyan konfliktus? És ha Horatio nem meséli el híven az eseményeket, akkor vajon mi az, amivel az előadás végén távozunk? Ha katartikus érzésekkel nem is, de a lehetséges értelmezések valamelyikével legalább? Jobbá váltunk? Azonosultunk? Küzdöttünk és elbuktunk? 

Némacsend.

 

Én ismerem Shakespeare művét. És elfogadom, hogy lehet, szabad másként bemutatni – nem klasszikus formában, hiszen éppen azért lehetséges ez évszázadok múltán, mert klasszikus, örök, megszólít, hiszen ugyanazt éljük át más díszletek közt és mást jelmezt viselve. Hogy a művészet által lássunk tisztábban a magunk dolgaiban.

 

Ez, most, minden erőfeszítés, minden művészi igyekezet ellenére nem valósult meg.